Rádió: az egyik új csatorna kapott tőlem ma egy piros pontot: a kívánságműsorban GNR szólt, méghozzá nem valamelyik agyonjátszott számuk, hanem a ’Since I don’t have you’, szóval sikerült ma kellemes másfél percet okozniuk nekem (a szám elejéről sajna lemaradtam). Ettől függetlenül pocsékak úgy ahogy vannak, szóval maradok irodai kényszerrádióhallgató.

Szemügyben sem javult sokat a helyzet, illetve nem is tudom. Ingyen és bérmentve lecserélték a lencséket, az újjal már akár két méterre is nagyszerűen ellátok, ennél messzebb némiképp homályos a kép. Kábé a nap feléig, amikor – nem viccelek –egyik pillanatról a másikra beállítódik az optika, és jé, látom a kivetített grafikonokat órán a hatodik sorból! Tökhülyének néznek az emberek állandóan, mert hol a szemüveg fölött tekintgetek kifelé, hol rajta keresztül, hogy csekkoljam: defaultban vagy implantátummal jobb a kép. Azt nem tudom eldönteni, hogy most akkor tök rossz a szemüveg és a nap felére elfárad annyira a szemem, hogy hozzáromoljon, vagy (és az én esetemben ez nem lenne meglepő) a szemem még a testem többi részénél is lassabban bootol be, a szemüveg meg arra szeretné kényszeríteni, hogy koncentráljon? Nincs kedvem visszamenni a szemboltba újabb vizsgálatokra (amúgy is lehúztátok a múltkor, azóta végképp szomorú vagyok) úh egyelőre a másik verzióra szavazok.

Egyéb helyzetjelentés: semmi extra, nemzetközi pánikvilágnap következik, ennek örömére tegnap elmentünk előre inni a medve bőrére és törzsnek nevezhető kocsmánkban megnéztük a Janis Joplin emlékzenekart, ahogy majd’ egy éve is tettük. Én pedig megragadok minden alkalmat, hogy reklámozzam: hallgassátok, járjatok koncertre és terjesszétek az igét, mert igazságtalan hogy ez a lány ezzel a hanggal füstös pincekocsmákban énekeljen negyven ember előtt.

Nagyszínpad!

 

A kereskedelmi rádiókat be kell zárni ahhoz, hogy Guns ’n Rosest kezdjenek játszani? Múltkor a Sweet Child o’ mine szólt az egyiken, most a Paradise City a másikon…. De nem is erről akartam írni.

Azt hiszem, nyitni kell nekem mostanában egy álomblogot, mert ennyi értelmetlen baromságot álmodni már művészet. Az elmúlt éjszaka például franciául álmodtam. Mielőtt valakiben felmerülne, hogy vajh mit is, el kell árulnom, hogy nem tudom; ugyanis nem értettem.

Olyan hihetetlen kényeztetésben volt részem, hogy szombat este például harmatos, pezsgő ásványvízben mosdattam habtestemet, vasárnap pedig szinte ki sem másztam az ágyból.

Esik valami. B@zmeg ez szállingózik!

birge élményei az első havazásról 2009. november 4-én. Szerencsére nem maradt meg, de tegnap megint elszáguldott az orrom előtt egy olyan autó, amin három-négy centi vastagon állt valami fehér. Nem baj, én már felkészültem: van csizmám. Bár járni még nem tudok benne.

Az egész akkor kezdődött, amikor anyám felhívott: talált valahol egy eladó motort, és leszervezte nekem a tesztvezetést. Nosza, nekem sem kellett kétszer mondani, bár örülni egyelőre még nem mertem neki; mindenesetre elindultam haza, ahol a garázsban már várt a motor. Piros-fekete színösszeállítása nem nyerte el elsőre a tetszésem (nem igazán birgés), ráadásul típusa is sportos volt, de amikor alaposabban megnézegettem, rögtön kiderült, hogy nagyképernyős fedélzeti computerrel rendelkezik, szóval mi kockák egymásra találtunk, olyan szinten, hogy mielőtt beröffentettem volna, még nyomkodtam egy sort, és hamar kiderült, játékok is vannak rajta: a need for speed például egyszerű de nagyszerű elven működik, real-time-ban: amit a motorral csinálsz, azt csinálja a másik a képernyőn, csak ott veszélyesebb a forgalom, no meg üldöznek is. Utólag nem vagyok büszke magamra, látom, milyen veszélyes móka volt, de akkor bizony kipróbáltam: tesztvezetés előtt elindítottam a játékot, és ennek szellemében kezdtük meg első utunkat. Nem csak hogy jóval gyorsabban mentem a normálisnál és valamivel többet szlalomoztam (a játékban az autók között kellett lavírozni, ez egyike azoknak a dolgoknak, amiktől még a hátsó ülésen is félek) de felpattant mögém valaki akit nem akartam, és hogy lerázzam, egykerékre állítottam a motort többször is egymás után. Igen, a valóságban is. Nem is feltételeztem, hogy én ezt valaha meg tudom csinálni…

Megérkeztünk a megbeszélt találkozási pontra, ahova szüleim komótosan sétálgatva, velem együtt érkeztek, majd nemsokára ott termettem volt általános iskolámnál, ahol várnom kellett egy sort. Ekkor jutott eszembe, hogy tüzetesen még körbe sem néztem a járgányt, persze ekkorra már késő is volt, hiszen meglehetősen szerelmes voltam, mostanra piros-fekete színe is tetszett. Bár megkérdeztem egy-két ismerősömtől, hogy meg kéne-e venni, lelkem mélyén a döntés már rég megszületett… amikor megláttam azt a márkajelzést, ami elsőre elkerülte figyelmemet. A motor típusa Wonda volt, logója pedig egy papagájszárny, és akinek erről egy japán motortípus jut eszébe, semmit nem téved: igen, annak valami ipari gagyi másolata. Elbizonytalanodtam, ráadásul ezzel egyidőben vettem észre, hogy a jobb oldalidom egy kicsit meg van törve, alighanem borultak vele egyet. De hát mit van mit tenni, nőből vagyok, a szívem már rég a motor felé húzott, holott még nem is beszéltem a tulajjal, mennyit kérne érte.

Ám de a birgék élete nem csak játék és mese, menni kellett tovább, ráadásul nem egyedül, így motor helyett a metró/vonat kombó mellett döntöttünk, hogy a célállomást megközelítsük. Szerencsénkre mindkét járművön volt motortároló eszköz, ami a falra szerelt kampókat jelentette, így izmosodhattam egy sort, mire feltettem a gépet. Csakhogy a vonaton ismerősöm kihívott a fülkéből, mert beszélni akart velem, és ekkor belémhasított Szauron szeme; tudtam, hogy marha pipa rám, mert a kontaktlencséjét keresi, és valamiért azt hiszi, nálam van. Nem volt jó érzés; rohantam vissza, de már csak azt láttam, ahogy még ki sem fizetett motorom alaposan összetörve a földön fekszik, és épp a bukósisakom lebegett felette, hogy hatalmas erővel szintén belecsapódjon a padlózatba….

És most mondja nekem valaki, hogy ő szokott hülyeségeket álmodni.

Karácsonyra fehér botot kérek, köszönöm.

Visszaköltöztem a kollégiumba.

Ahogy hosszabbodnak az éjjelek, úgy hosszabbodnak a nappalok is. Vonatkozik mindez persze leginkább a munkaidőre. No de nem baj, már csak hat hónap van tavaszig, azt valahogy majd csak kihúzzuk:S

Még a nyárutó tartogatott néhány kellemetes meglepetést, például a napokban meglátogatott Rapci, hogy szokásunk szerint bejárjuk a budai villanegyedet (és persze szokás szerint körbe-körbe menjünk, úgy tűnik, mi már csak ilyet tudunk) és mindezt megfejeltük szúnyognézéssel (apuapu! Nézd, szobrok!) no meg egy kis piknikkel, amit igazi hobo módjára a puccnegyed egy padján fogyasztottunk, hidegen, mikrósdobozokból, kézzel (-lábbal). Az élvezetet tetézte, hogy a menü rakott krumpli volt, desszertnek meg aranygaluska vaníliaöntettel:)

Utána a hét hátralévő részében, ami péntek volt és szombat, minden próbálkozásom ellenére az egyetemen voltam, az első órától az utolsóig. Bementem péntek reggel nyolcra, mint a kisangyal, abban a szent hitben, hogy fél négyig kell bent ülnöm, ahogy a múltkor (kellett volna), de egy bennfentes évfolyamtárs elárulta, hogy az órarendünk szerint viszont csupán egyig tart a tanítás. No de ne örüljek annyira, mert épp most tudta meg, hogy az ötöslottó nyereménye sokszázmillió forint hogy fél ötig kell aznap a padban ülnünk, ugyanis némiképp több óránk lesz, mint gondoltam. Az ám, de mivel kajaügyben nem voltam a helyzetnek megfelelően felkészülve, gyomrom korgásával egyidőben (úgy fél kettő magasságában) úgy döntöttem, a legközelebbi szünet alkalmával feltűnésmentesen kislisszolok a teremből, részint éhségre, részint sürgős elfoglaltságra hivatkozva, ugyanis nagymamalátogatóba kellett mennem. De ez a gonosz tanár nyilván gondolatolvas szabadidejében, ugyanis elsumákolta az utolsó szünetet, sőt, mindenféle szünetet, cserébe négy órakor viszontlátásrát mondott az egész csoportnak.

Történetünk másnapján színházba voltam hivatalos, így eleve úgy terveztem az egyetemi elfoglaltságot, hogy az időbeosztásban szerepeljen az idő előtti lelépés: haza kell menni csinos ruhába bújni, meg ami még a színházazással együtt jár. De jajj, gonosz sors, az utolsó néhány órában ugyanaz a tanár várt minket (jelezném, hogy szünetadási szokásait leszámítva igen nagyra tartom a tanár urat): két és fél órás sessiont nyomott szünet nélkül, az ujjaim elkoptak a körmölésben, az agyam meg a törésben, de így is az eleve kitalált időpontban sikerült megszabadulni az iskolától.

Ezen a hétvégén fokozottan hiányzott a nappali: a három tanárból, akivel óránk volt, olyan tudású és stílusú ember, akitől szívesen tanulnék nem csak négy órában:(

Valahol kimaradt az ősz? Vagy csak én vagyok évről évre fázósabb? Ez az ősz nevű évszak úgy rémlik, hogy az az idő, amikor pulcsiban kell mászkálni, de azért nem kell bundabugyiba öltözni, ha az ember elmegy egy kellemes esti sétára. Ehhez képest az utóbbi két napban metsző hideg szelek kényszerítenek arra, hogy lehetőleg minél kevesebb időt próbáljak meg a szabad ég alatt tölteni, rossznéven veszem, ha valaki szellőztetni akar, és tegnap két megálló lesétálása után kis híján sírógörcsöt kaptam, mert a lefagyott füleim majdnem letörtek, amikor a telefonálnom kellett.

Ma reggel még tettem egy kísérletet: nem a téli, csupán az őszi kabátomat öltöttem magamra. Hátha ettől a nap kidugja az pofázmányát.