Merthogy ha jól emlékszem, a dögök hivatalos megnevezése muslica, és nem muslinca amúgy jó pestiesen. Mellesleg az olvasótáboromban van egy agrármérnök, ő majd jól felhomályosít:)

Szóval nem kímélve a Stex ház népét és egymás rekeszizmait, író-olvasó/olvasó-olvasó találkozót tartottunk hárombetűs olvasómmal, mert ugye kell, aki továbbképzi a pincéreket, meg gondoskodik a szakácsok megfelelő evolúciójáról fennen említett szeszesitalt is felszolgáló vendéglátóipari egységben. Merthogy az estét (a szertartásos könyvcsere után) búzasörrel nyitottuk, ami a megfelelő citromkarikákkal és gyöngyöző poharával már megalapozta jókedvünket. Egyből dupla adaggal majdnem, ugyanis két pincér is úgy döntött, hogy ő szeretne kiszolgálni minket egész este, de végül csak a hosszabb hajúnak vettük igénybe szolgáltatásait. Ám az élet nem csak játék és sörhab; értékes nedűnkre mások is pályáztak mégpedig az előzőekben említett hatlábú, röpködő állatok személyében. Történetesen az egyikük parádés sörbefulladást rendezett hosszú, karcsú pohárkámban. Ahogy felfedeztem az árulkodó tetemet, rögvest célszerszámot ragadtam, tehát előkerült a szokásos fogpiszkálófegyver, és rögtönzött ravatalozást tartottunk őbogárságának, majd bánatunkat seritalba akartuk fojtani. Meg is feledkeztünk volna az est áldozatáról, ha nem pattan meg hirtelen felindulásból. Ugyanis feltámadott a lelkem. Mármint nem az enyém, hanem a rovaré, méghozzá egyből testestül. Nocsak, néztünk össze, feltámadós-sörszeretős állatka, ennek még hasznát vehetném, el is határoztam, hogy összefogdosok néhány ilyet, és BiG tanácsát követve sördetektorként fogom őket alkalmazni. Ha elmegyek egy kocsma előtt, előre küldöm, derítse ki, tartanak-e búzasört – ha nem, át sem lépem a küszöböt. Megkezdődött hát a nagy muslicavadászat. Fegyverarzenálunk a következőket tartalmazta: két félig üres korsó, egy üres tejszínes dobozka (kávézáshoz használatos), két fogpiszkáló, továbbá BiG néhány körme. Terelgettük szorgalmasan a muslicákat a dobozkába, de azok bámulatos Houdini-képességeiket villogttatva folyton-folyvást a távozás hímes vesszejére lépkedtek. Mit lépkedtek? Keresztültrappoltak rajta! Falkám hát konstans nullán állt, mígnem (a hagymaleves és a második korsó után) egy jól megtermett tenyészhím (-vagy kanca) beleszállt hűséges vadásztársam pohárkájába. Nosza, a krisztusi informatikus nem volt rest, leitta alóla a sört, és csak a citromot hagyta a savanyodó állatnak, én viszont a söralátéttel lefedve a pohár száját csapdába ejtettem az akkorra már vérszomjassá avanzsált fenevadak e díszes példáját. Ekkor jött a gyanútlan pincér…

Node hogy jön ide a szakács továbbképzése? Mint tudjuk, aki a Stexben szakácsanak áll, sikeres ember nem lehet, mert ottan a pincér ősi román szokás alapján Batz papucsban, és tavalyi inkalos passba öltöve szolgálja ki az éhezőket és szomjazókat, kik a dress-code szerint kizárólagosan félmeztelenül ülhetnek. Nos, legutóbbi látogatásunk alkalmával kevesellettem a sajtot a hagymalevesből, továbbá hiányoltam a birgeragut, most viszont tömve volt a leves sajttal és müzlinyi lisztkukacot sem tartalmazott (mi több, lávaforró állaga a muslicaállatokat is elriasztotta a belefürdéstől). A cipó viszont ehetetlenül harmadnapos volt. Míg azon meditáltunk fennhangon, hogy mire eszkábáljuk rá az “Ez nem volt szép” cetlit, halkan zümmögve életveszélyes fegyveremmel a bors- (vagy só… fene se emlékszik) tartót abuzáltam (copyright by Athina), amikor is vacsorapartnerem homlokára csapva rájött a falhoz állított forradalom által ihletett megoldásra: hiszen én titokban megvuduzom a szakácsot bors-(vagy só)tartónak álcázva vudubabámat! Lebukván kénytelenek voltunk hát installációnkat hátrahagyva mínuszba ment Malév-gép gyorsaságával távozni. E művelet közben nem téptük le az ajtót. De csak az ingyencsont miatt.

Kihagytam valamit?