avagy vivát alliteráció!

Egyszer volt, hol nem volt, a birge már megint a kezébe kaparintott valami könyvet, ami a nem valami jó és a jó között helyezkedik el, mindenesetre két nap alatt kiolvasta a hétszázvalamennyi oldalt, mert éppen olyanja volt (mert mint tegnap megtudtuk a zAktívból vagy melyik véletlenül megtekintett hasonló kvalitású alkotásból, a jó bestsellernek az a titka, hogy gyorsan és könnyen olvasható, így megadja a téves sikerélményt a fogyasztónak). Amikor a birgék ilyen tempóban belemerítkeznek egy könyvbe, általában jellemző rájuk, hogy teljesen le is foglalja őket az alkotás.  Például azzal álmodik. Ami egy Battle Royal esetében nem feltétlenül előnyös. Akinek az állítólagos sikerkönyv címe nem mond semmit, elárulom, hogy a sztori nagyjából arról szól, hogy bezárnak negyvenkét középiskolás japánt egy szigetre, és csak egy jöhet ki élve. Nos, a birge, mint jelezte, két napja ezen a történeten zakatoltatja a szürkeállományát, nanáhogy ezzel is álmodott, és csak akkor nézett fel furcsán, amikor reggel karmolások voltak az arcán, a combján és a háta közepén. Eszébe jutott egy régi elmélet, miszerint ha az ember élénken átéli az álmait, bizony előferdülhet, hogy az álomban megjelenő életveszélyes harci sebek kisebb-nagyobb karcolásokként elkísérik az ébrenlét világában. Na, ezt soha nem hittem igazán, de azért gyanakszom… (félreértések elkerülése végett: gyanakszom én még a lajhár macskájára is, aki trappolt már át éjszaka rajtam, és hagyott már gonosz nyomokat reggelre. Valamint gyanakszom magamra, mert életemben egyszer biztosan alvajártam: kedves exlakótársamat egyszer meggyanúsítottam, hogy kinyomta a szoba túlsó végén lévő ébresztőórát, ezért én elaludtam, de akkor kezdtem gyanakodni, hogy nem így történt, amikor konstatáltam, hogy meztelen vagyok, és a papucsom sem ott van, ahol este hagytam.)

No. Ez most egy kusza post. Nézzétek el nekem, még totál nem vagyok felébredve.