Az úgy volt, hogy a lajhár és Pcmg fedőnevű keresztapja elraboltak engem az arculattervezés óráról, melyre természetesen borzasztóan szerettem volna bemenni. Azt állították ugyanis, hogy motort veszünk. Hamar kiderült, hogy ugyan csak egy Simpsonról beszéltünk, de ki a kicsit nem becsüli, annak az anyja nem látja a fától az erdőt, tehát irány Marklár Tázlár, ahol ez a kétkerekű Trabant elérhető. Hosszú utakat tettünk meg odáig, nézve birgéket és pacikat az utak mellett, meg egy csóringer tehén is ki volt kötve, de erős a gyanúm, hogy azt nem is hétfőn láttam, hanem még amikor mentem haza hétvégére. Szóval mentünk, mentünk és végül mendegéltünk a zöld kisautóban benne, (oké, ezúttal javítva gazdája kérésére: a zöld NAGYautóban… jelzem, a kisautó nem kicsinyítő, hanem kedvesítő képző, a lajhár kocsiját például öreglánynak szoktam hívni, mégsem sértődik meg. Amúgy meg tessék örülni, hogy csak az autódra mondtam, hogy kicsi…) amikor nagy nehezen megérkeztünk a körülbelül hatvan főt és három Daciát számláló kisvárosba, ahol azonnal helyi látványossággá léptünk elő, legalábbis az arcokból ítélve vagy Renault-ot nem látnak sokat arrafelé, vagy nőt. De a fiúk még ettől sem rettentek vissza, megtekintették, kipróbálták, nyomkodták a gépet, bár váltani érdekes módon a lajhár nem tudott, holott ő többet jár motorral mint a másik delikvens, de végül úgy döntöttek, hogy ócskavasat nem veszünk drágán, ezért vissza is fordultunk ezzel a lendülettel. Utunkat mindössze kétszer szakítottuk meg hazáig: első alkalommal egy cukrászdában apasztottuk meg picit a lajhár pénztárcáját, második alkalommal pedig fentebb említett Pcmg párjánál álltunk meg, ahol kaptunk szülőktől vacsorát. Ami nagyrészt olyan, vidéken normális, birge számára kellemetlen egzotikumokból állt, mint sült szalonna, kolbász, kenyér, fröccs, pálinka (pontosabban lónyál, ami pálinkát és narancsitalt és szódát konzisztál, de tökmindegy, mert úgyis zselésszaloncukoríze van). Szóval a birge, bár a fentebb felsoroltakat nem igazán szereti (különös tekintettel a zselésszaloncukorra) jól belakmározott, meg iszogatott is picit mellé, aztán kivitték megmutatni neki az állatot, akinek G betűvel kezdődik a neve, de nem Géza, nem Gerzson, és nem Gizi – mindenesetre egy csacsiféle állatról van szó, aki a fiúk szerint úgy hízeleg kedvesének, hogy IÁnyoztál. (Utólag kitaláltuk: a csacsi Gedeon volt. a szerk.) És amíg a fiúk el voltak foglalva holmi csapágyakkal meg szimMeringekkel (figyelitek, miket tudok?) meg fékbovdenekkel, az Apuka megkérdezte a birgét, akar-e felülni G(edeon). hátára. És lőn: életemben először csacsigoltam. Szőrén, mindenféle kapaszkodó nélkül, úgyhogy enyhén megőszültem, amikor az állat lépett egyet-kettőt, viszont szívrohamot kaptam, amikor a két – amúgy felettébb szimpatikus – kutya birkózni kezdett az állat lábainál: gondoltam, ha ez a dög megijed alattam, csúnya világ lesz, mert leesek.
Volt amúgy gömbölyű birge is az udvarban (úgy értem, rajtam kívül), de neki nem ültem a hátára.
És az ifjabbik kutyát sem loptam el, pedig nagyon tetszett.
