De most komolyan.

És még csak nem is Hörömpő cirkusz!

Szóval a birge, aki bagoly (ehh, ezek a paradoxonok) általában hajnali négykor szokta meg, hogy magától beáll a zuhany alá, majd elcipeli csoffadófélben lévő testét a legközelebbi birgeágyig, hogy ott még egy fél-egy órácskát olvasgatva lassan de biztosan álomba szenderüljön. Ehhez képest a mai nap folyamán a birge fél tízkor az ágyban leledzik. Igaz ugyan, hogy van egy laptop az ölében, de ez inkább csak alibiként szolgál, mert a szemei le-leragadnak, gondolatai kuszák, a feje meg már délután óta fáj. A lajhár szerint a hónapok óta koffeinnel elnyomott fáradtság próbál ilyen módon kicselezni, a bölcsiscsoportnéni szerint front van, nekem meg egyik magyarázat sem tetszik, így a szokatlan anomáliát a bespeedezett álommanó számlájára írom.

Nem tudom, Rapcin kívül értette-e még félre valaki, de a múltkori bejegyzésben beidézett Indexes cikk, valamint képekben külön kiemelt társa nem úgy az új munkahelyem, hogy oda is írok, hanem úgy, hogy a sziklakórházban idegenvezetősködöm, ami mostan panoptikum. Rögtön első napomon, úgyis, mint tűzkeresztség, március 15. volt, ünnepnap, hétvége és kedvezmény: e halmozott események megnövelték az emberek sziklakórházlátogató kedvét, és voltak, mint az oroszok. Érzékeltetésképpen: egy teljes túra (kórház+atombunker) 70 perc, óránként indul egy csoport – 20 fővel. Szombaton legalább hatan voltunk idegenvezetők, és felosztottuk a túrát három részre: egy elmondta a bevezetőt, egy körbevitte őket a kórházban, egy hozzáértő pedig a bunker területén. Én a kórházban voltam, körülbelül 25-30 percet töltöttem minden csoporttal, majd szaladnom kellett, mert a következő adag (30-40 emberke) már sorban állt…

Másnap azonban – úgyis, mint pihenés – a motoros csodakiállítást látogattuk meg, ahol a birge egy rakat motort felpróbált, nem egybe persze bele is szerelmesedett. Mi több, bukósisakot is vett a fejére, mégpedig felnyithatósat, NEM gyereksisakot, hanem legkisebbet a “normál” fajtából, ráadásul mattfeketét (bár azért volt egy-két mintás, aki el tudta volna csavarni a fejem…). Éééééés, mindezt vállalható áron (persze a vállalható árhoz hozzá kell tenni, hogy új munkámnak köszönhetően a vállalható ár küszöbe egy kicsit feljebb csúszott). Vett rá gyorsan matricát is, sárkányosat, hogy mindenki lássa: birgesisak:D

A mai nap pedig megint a kórház jegyében telt, ám ezúttal incenteve túrát tartottunk, azaz ahelyett, hogy körbevezettük volna az emberzt, szélnek eresztettük őket. Minden teremben volt néhány beöltözött idegenvezető, én például nővérke voltam:) Elméletileg a (30-60 éves korig terjedő, 200 fős francia) csoport azt a feladatot kapta, hogy a kórházat végigjárva találjanak meg egy papírt, amin feladatok vannak, majd ezt hajtsák végre, erről azonban sem ők, sem mi nem tudtunk bővebbet, szóval néha odajöttek, makogtak valamit, én meg rájöttem, hogy jól elfelejtettem franciául – bár az élienek megdícsértek, hogy milyen jól megy a “je parle juste un peu en francois” de bazmeg hogy ne menne, amikor négy évig tanultam (kettőig meg faktos is voltam)… Szóval elég szánalmasnak éreztem a helyzetet.
Mindenesetre ezek a meglett férfiak és nők igen látványosan tudtak megijedni ajtó mögül gépfegyverrel rájuk támadó katonák, viaszbábuból élővé átvedlett sebészek, vagy birgekézben lévő hatalmas injekcióstűk hatására.

Folyt. köv.