Majd kiegészítem később, csak gondoltam, hátha valakit érdekel így egy órakor…
Történetünk a messzi-messzi októberben kezdődik, amikor én először motorra ültem. Kisebbre, aztán nagyobbra, rendszerint le is rohadtak, de én kitartó módon nyűgettem őket tovább oktatóm nagy örömére. Ám mivelhogy télen nincs motorzás, eljöve a szezon utolsó órája, amit birge azzal ünnepelt meg, hogy rossz féket használva lefektette szépen az MZt a kanyarban. Heves szorgalmának köszönhetően egyből háromszor is. A tegnapi óra hosszú hosszú kihagyás után itt folytatódik tehát: ott a Veszélyes Kanyar, birge meg be van szarva, hiszen ott szokott ugye elesni.
Mivel a múltkori esések óta nem vezettem motort, eléggé bennem volt a félsz, nem is mertem rendesen menni:( Biztos is voltam benne, hogy a pálya szélessége az óra végéig nem lesz elég arra, hogy legalább egyszer visszakanyarodjak a fránya vasparipával, pedig igazából erre a célra csak egy kis részt – körülbelül egy sávnyit – szántak. Próbálkoztam, próbálkoztam, olykor lefulladtam, olykor látványosan bénáztam, viszont boldogan jelentem, hogy óra végére már úgy is meg tudtam fordulni az MZvel, hogy nem mindig tettem le a lábam – mindezt a pálya kötelezőnek megjelölt kanyarjában! Annyira lelkes lettem az óra végére, hogy a., mindenhol kis ívben fordulgattam vissza, ahol csak lehetett és b., további rövidtávú terveket szövögettem. Például:
- megálláskor nem lefulladni
- egyáltalán nem lefulladni
- ha már lefulladtam, sikeresen berúgni
- egyesből kettesbe, és nem hármasba váltani
- a pályákat is megcsinálni
- motorozni.
