Íme itt az eredeti, és hamisíthatatlan süni, akit ugye meg lehetett simogatni…

Akit érdekel: reggel hatig tizenegy oldalt írtam össze. Boldogan feküdtem le aludni abban a tudatban, hogy a., ilyen tempóban akár időben le is adhatom és b., tizenegyig békésen szunyókálhatok. Csakhogy a kollégisták élete nem csak játék és mese: az ágyam fejrésze a zuhanyzó mellett van, ezért hamarost észleltem lakótársaim hajnali zuhanyzási és mosogatásközbeni ajtócsapkodási szokásait, nem is beszélve a szomszédban lakó lányok igen élénk hangerejéről. Alvás tehát kilőve, felkeltem, és a tegnapi pizza maradékai felett lassacskán bebootolva összeszedtem magam, hogy elinduljak a PAPÍRokért. Mert a dolog nem csak annyiból áll, hogy mi jól megírjuk mindösszes szakdolgozatunkat, de nem ám; ehhez különböző engedélyeket meg konzultációs lapokat meg záródolgozatjelentkezéseket kell beszerezni, egy részüket beleköttetve a dolgozatba, másik részét pedig leadni a TO-n. A kisbirge első útja tehát a Kommunikációs Intézetbe vezetett, hova egykor oly sokat jártam, most mégis el kellett gondolkodnom, hogy hol is van a bejárat. Nem azért, mert olyan bonyolult a bejutás, hanem mert tiszta kóma voltam:D Itt szúrnám be kora hajnali tükörélményemet, mely szerint megállapítottam, hogy a jobb szemembe még egy szemgolyó nőtt; remélem, hasznos lesz még a dolgozatírás során. Más nem lehet az a piros paca, mert igazából ifjúkorom kötőhártyagyulladása óta nekem soha nem volt bevérezve a szemem.

Szóval, visszatérve a nagy és neves Kommintézetre, ahol mától lehet állítólag átvenni a bekötendő papírokat, mert a nagyságos AtyaúrIsten ma ereszkedik le hozzánk, hogy ezeket kézjegyével ellássa. Az egyetlen bökkenő, hogy sem az AtyaúrIsten, sem a Magasságos Titkárnője (vigyázat, a nőnek jóval nagyobb hatalma van, mint amennyit címe sejtetni enged!) nem dugja be az orrát az irodába pénteki napon, hisz’ ilyenkor csak a hülyék dolgoznak. Azok meg, akik hétvégén köttettek volna (figyelembe véve, hogy a hosszú hétvégén a köttetők természetesen szintén nem dolgoznak) így jártak.

Tovacammogtam hát a THIH irodájába, mely nevének megfelelően fogadott (a rövidítés arra a kérdésre utal, mikor lehet bejutni: Talán Holnap, Inkább Holnapután), kisebb tömeg állt a bejáratnál, és mind az általam is hőn imádott előadóhoz várt. Ám a birgék szemfülesek, és a szabályok ismeretében tudják, hogy be lehet suttyanni másik előadóhoz is, kivéve, ha indexet szeretnénk. Be is suttyantam, de a másik előadó letörte jókedvem: a záróvizsgára előre kitöltött papírokkal kell jelentkezni, melyeket nekem kellene letölteni s kinyomtatni. Mivel erre nem gondoltam időben, most leszáguldottam az alagsori számítógépterembe, hogy izibe’ nyomtassanak már nekem egy ilyen lapot, de természetesen – péntek lévén – mind a négy ott ülő demonstrátor egyöntetűen közölte velem, hogy zárva tartanak.

Így hát magamba puffogva hazacaplattam – szakdolgozatot írni.

Jelentem, hajnali 4:15 van, a művszerves szakdolgozatomban a 8. oldal elején tartok. Gyakorlatilag ma reggel 11kor keltem, hivatalosan ekkor kezdtem írni, de délután négykor még csak négy oldalam volt, a nap nagy részét hisztizéssel töltöttem, volt itt a lajhár hogy vigasztaljon, de el kellett mennie, aztán volt itt még egyszer, akkor hagyott itt maga helyett egy tetovált Ferraris plüsslovat, hogy vigasztaljon, aztán megint itt hagyott. Lakótársak természetesen ma is buliznak, bár szőke lakótársnak az alkoholtól megjött a hangja, ami tök jó dolog lenne, mert nagyon szép hangja van, csak éppen utálom, ha mások buliznak, én meg szopom a f@szt (átvitt értelemben persze).

Pont így érzem magam:
„Ha egyszer tíz percig csend lenne itten, az lenne ám a szép” – gondolta Mikkamakka, és lehunyta a szemét. A fülét is lehunyta volna, de tudvalevő, hogy a fülét senki sem tudja behunyni. Még Mikkamakka se. Esetleg befoghatta volna, de minek? Mert éppen őfeléje közeledett a lárma, a hejehuja, a hipszihopsza. Vacskamati, Aromo és Bruckner Szigfrid hejehujázott és hipszihopszázott. “

Tudja-e valaki, honnan van az idézet?

Evvan. Nem fekszem le minimum 10 oldalig.

*copyright by bölcsiscsoportnéni

Hivatalosan már hetek óta szakdolgozatlázban élek, ugyanakkor nemhivatalosan még mindig csak lógatom a lábam. Sajnos ilyen vagyok: húzom, halasztom, aztán az utolsó pillanatban nekiveselkedem. Ősszel a TDK-t két éjszaka alatt raktam össze (jelzem, harmadik helyezést sikerült vele teljesíteni), most másfél hetem van az egyik suckdoga befejezésére (25 oldal) meg a másik nulláról történő felépítésére (60 oldal.. Minimum!). Szóval csodát kell művelni.

Igazából nem is erről akartam írni, csak kibukott belőlem, mert ugye addig sem szakdolgozatot írok, amíg blogot írok. Az időhúzás nagymestere.
Eredetileg a Banditról akartam írni. Az iskola és a kollégium között félúton szomorkodik egymagában, időnként átkacsint az út túloldalára, a Honda kereskedéshez, váltanak pár gondolatot a naaaagy motorokkal. Türkizkék színben pompázik, a kékszínű mobilszolgáltató előtt a parkolóban. Minden nap ott ácsorog, minden nap elmegyek mellette. Először arra gondoltam, hogy egy vásárlóé, majd arra, hogy egy ott dolgozóé, aki vele jár be minden reggel a munkába. De nemrég megvilágosodtam: ifjabb koromban a türkizkéknek pont ez az árnyalata volt a hivatalos kedvenc színem! Mi mást jelenthetne ez a véletlen egybeesés, mint hogy nekem hagyták ott, névreszólóan! És azért látszik olyan szomorúnak, mert még nem vihette el a csinos kis fenekemet sehová! Nosza, meg is néztem, elrepülhetnénk-e kettesben a messzeségbe, de valami buta ember nem hagyott hozzá kulcsot.

Ejnye.

“Idegen eredetű, de a köznyelvben meghonosodott elnevezés, ami kezdeten az idegen eredetű juhok, később általában a juhok megjelölésére szolgált. A Hortobágyon ma is birkának mondják a finomgyapjas juhokat. A szakemberek általában ellenzik a juh helyett a b. elnevezés használatát.”

Nem ajánlom, hogy bárki megpróbáljon berbécsnek hívni.

Tegnap – sokan akarnak ezért majd megkövezni – későn keltem. Aludtam tán fél tizenegyig is. Ma – fene a jó dolgomat – szintén tíz óra körül nyitottam ki szemeimet (igaz, fél ötkor feküdtem le.) Létezik, hogy átaludtam a tavaszt? Tegnapelőtt még pulcsiban és dzsekiben merészkedtem csak ki az utcára, igaz, a fogaim már legalább nem vacogtak, ma egy szál topban, és néha melegem is volt. A csajok vetkőznek, a motorosok elözönlötték az utakat (jellemzően egyedül a lajhárt zavarja a szél, mindenki más motorzik ezerrel) a medencebolt medencéjét pedig már feltöltötték vízzel. Tegnap, amikor kijöttem a Sziklakórházból, szó szerint mellbevágott a meleg, pedig már este hét óra is elmúlt. Sőt, tegnap nyitott ablaknál aludtunk! Hol a fenében van a tavasz, az én kedvenc évszakom?

Azért legalább már ősi hagyományokat őrizzünk, ha természet nem is őrzi jeligével fogtam magam a mai nap folyamán, és igazi, tavaszi nagytakarítást rendeztem a kollégiumi szoba rám eső felében, utána meg fordászkézre adtam fejem. Jelen pillanatban az eredményt elég felemásnak látom; a fodrásznak tetszett, a lajhár nem volt hajlandó az utat nézni az autóban, anyukájának is tetszett, lakótárs bejött az előbb, és sokkot kapott. Az én véleményem meg hát… furcsa. Rövid, nem lehet összefogni, nem lehet rázni koncerteken, és szerintem nagyon fura fejem lesz tőle. Viszont ha a homlokomra tolom a szemüveget, mint előbb arcmosás közben, akkor baromi csini csaj leszek hirtelen, szóval még az is lehet, hogy a végén veszek valami hajpántot hozzá;)

Válasz Rapci kommentjére, aki szerint állásbörzén nem lehet állást találni; a tegnapelőtti börze után tegnap felhívott egy nő, és rögtönzött telefoninterjú után már mondta is, hogy szeretne engem személyesen is megnézni ilyen és ilyen munka ügyben. Ki kellett ábrándítanom, hogy itt bizony június végéig főiskola van…

Eljött a nagy nap, amikor a birge – lelkileg felkészülve a diploma utáni felnőtt életre – kitette magát a húspiacra, és nekiindult eladni lelkét, vagy legalább kommunikációs képességeit – a BME állásbörzéjén. Már a kezdet is izgalmasnak bizonyult, mert a birge ugyebár erőst antifotogén, így önéletrajzán egy többéves (szerintem pocsék, mások szerint elfogadható) fénykép szerepelt, amit azért minél hamarabb le szeretne cserélni. Meg is kérte a lajhárt, hogy ugyan nyomtasson már 15-15 darabot a dokumentum magyar és angol nyelvű kiadásából, mert ő mégis csak olcsóbban csinálja, mintha a Junioros lányoktól kértem volna ugyanezt. Csakhogy a lajhár kedves akart lenni, és megfeledkezve a tényről, hogy egy önéletrajz folyamatos update-lés alatt áll, összesen hatvan példánnyal állított be mosolyogva – hatvan példányon rossz a fényképem, harminc magyar példányon javítandó sablonszövegem van, és harminc angol példányon figyelmetlenségből fakadó nyelvtani hibát fedeztem fel.

Valljuk be, egyik sem vall jó munkavállalóra.

Fel is fegyverkeztünk hajnali háromig informálódva, ahogy a tréningen tanították: melyik cégnek mi a profilja, hol rúghatunk picit labdába, milyen programokra érdemes odatolni csinos pofinkat. Kezdetnek például próbainterjúra vonszoltam el habtestem, és a lány (aki elkérte a blogom címét, szóval ha olvasol: szia! és minden olyan, amit itt olvasol és rossz fényt vetne rám, természetesen ironikus, hiszen én vagyok minden munkáltató álma) mondott nekem kedveseket és megnyugtatóakat, meg okos tanácsokat. Grafológusnénivel folytattunk hajnalunkat, ő sok újjal nem lepett meg, viszont legalább kedves volt.

És itt jött a feketeleves.

Mi, Isteni Fényben Tündöklő Határozottan Agresszív Darkos MéhecskeFirmák, kiegészülve egy szimpla Irigyfirmával és rengeteg, az éjszaka folyamán felszippantott tudásunkkal belevetettük magunkat a cégek tömkelegébe, és akadtak helyek, ahol mi voltunk a legtájékozottabbak. Sok vállalat olyan embert küldött ki, akinek sem az ott betölthető állásokról nem volt sok fogalma, sem kedves nem volt, és még jópofa promóajándékot sem osztogatott. Mert azt a kollégisták gyűjtötték ezerrel, bár a birge kevésbé, amit kapott, azt is nagyrészt elajándékozta (kivéve, ha toll, vagy csoki volt, mert az ugye fogyóeszköz). Szerettem volna ugyan egy Morgan Stanley-féle jegyzettömböt, aminek a borítója használt gumiabroncsokból van, és a bölcsiscsoportnéninek van egy ilyenje, és nagyon irigylem tőle, de sajnos most azzal nem akartak megdobálni, ellenben egy rakat standnál osztogattak olyan szórólapokat, ami csak erdőkivágásra volt jó, mert információt nem tartalmazott, max némi önfényezést. Aztán voltak helyek, ahol leadhattuk az önéletrajzunkat, de előre szóltak, hogy inkább töltsük fel az interneten, mert úgyis el fogják veszteni(?!). Voltak olyanok is például – IrigyFirma belefutott a British American Tobacco-ba) ahol a CV begyűjtése után informálás helyett előzetes figyelmeztetés nélküli rögtönzött állásinterjút produkáltak. Voltak lelkes, és kevésbé lelkes kiállítók, előzőeket értékeltük, utóbbiak pukkadjanak meg, nem kell odamenni, ha nem bírják a strapát.

Voltak médiatámogatók, akik csak újságjaikat osztották, de igazából semmi hasznosat nem ajánlgattak, na, ezt nem értem. Mármint mondjuk egy Népszabadság esetében értem (ingyen újsággal alakítható a márkahűség, ugye) de egy Metronál…? Színvonaltalan, de legalább occsó, úgyis mindenki tép magának a metróban…

És BME lévén persze néztünk megint sok motorost, meg láttunk srácot fűben aludni (ez annyira nem meglepő, ott Sziget-feeling van, igenis a fűben ülnek a diákok órák helyett között) bukósisakkal mellette.  És volt Kawasaki kiállító az udvarban, de azt megint nem értettem, mert tesztvezetni nem engedtek (nem csak engem, mást sem), ajándékot nem osztogattak (pedig egy ingyenmotor jól jött volna), állást nem ajánlgattak, mindössze szórólapot adott a lány, azt is úgy kellett kérni külön, és ráadásul millió fölött kezdődtek rajta a motorok.

Jövő héten Corvinus, majd beszámolok jól arról is.

Mert a mai napom sem egészen szakdolgozatírással telt.

Elindula a birge délnek utánján gyűrűt próbálni (nem eljegyzésit, de majdnem), ha érdekel valakit, a bal kezem középső ujján tizenhármas a méretem. Útban a másikkollégium felé felfedeztem én, hogy ismerős Renault ácsorog egy közkedvelt vendéglátóipari egység előtt, mi több, a finom kajaillatot is befogadta érzékeny orrom, pláne, hogy a gyomrom kétségbeesett vészjelzéseket küldött, de mégis úgy gondoltam, hogy majd visszafelé tekintek rá az ismerős hímegyedekre, mi jót csinálnak nélkülem.

És lőn.

Három perc, csak ennyi, amit nem a szakdogámmal töltök! – közöltem előre, és ők megértően bólogattak; három apró percecske. A hiba ott kezdődhetett, amikor felfedeztem, hogy a lajhárnak finom mogyorós forrócsokija van, és ő hamarosan lemondó sóhajjal rendelt magának egy másikat. Pechére. Hisz a másikon oly finom tejszínhabhegy díszelgett! Egyetlen mázlija a pincérlány kedvessége volt, aki újabb adag tejszínhabot nyomott mindkettőnk poharába, így elérve, hogy a birge majd’ tíz percig boldogan szürcsöljön és nyalakodjon. Becsöppentem három fiú közé a mardosó gyomrommal és a fent említett szőke felszolgálólány – vivát neki! – négy adag evőeszközt hozott, és egy ráadás tányért, amire begyűjthettem a pizzák javát – csípőset, sósat, olivásat. Csak szép sorban.
Telt, múlt az idő, és a három percből lassan két óra lett – ennyit voltam kényszerű hőn imádott suckdolgozatom nélkül tölteni. Hazajövetel után sem volt jobb a helyzet, hiszen a sport hozzátartozik az egészséges élethez: azonnal lejjebb is eresztettük a szobát díszítő kék égősort, és előkerültek lakótásr szülinapjáról maradt (amúgy is elöl lévő) luffantyúk, melyekkel rögtönzött röplabdameccset rendezve kissé átalakítottuk a szoba képét, bár meglepő módon semmi nem tört el, kivéve a szörnyen hasznos zoknibugyimelltartótop-szárító polipunkat, de maradt még szerencsére egy csomó karja.

Az esernyő meg… mit gondoltatok butusok, mivel szedjük le a lufikat a szekrény tetejéről?

Én felfedeztem magamban, hogy annyira empatikus vagy milyen vagyok, hogy bármire rá lehet beszélni. Ettől persze úgy tűnik, mintha gyenge lennék saját vélemény nélkül, holott nem egészen: leülök valakivel beszélgetni, meghallgatom az érveit, és két szék közt a pad alá esek: látom a dolog mindkét oldalát, és tanácstalan vagyok, mert a világ az esetek többségében nem fehér vagy fekete.

Aztán persze képtelen vagyok dönteni.

Ez most baj?

Azon gondolkodtam, hogy próbaképpen elkezdek blogrollt építeni én is, mert miért ne. Szóval aki szeretné, ha linkelném, az dobjon rám egy e-mailt három példányban, aláírva, közjegyzővel hitelesítve, várja ki az elbírálási procedúra végét, melynek végén majd postai levélben értesítem nagyvonalú döntésemről.

Vagy csak simán szóljon rám.