Erre emlékszik még valaki? Én igen: anno baromi nagy hatást gyakorolt rám:) Tegnapi akciómról jutott eszembe, amikor kezdődő megfázástól vezérelve kibontottam a vitamint, amit a nagyimtól kaptam, és elborzadtam: a dobozban hatalmas kék pirulák leledzenek. Namármost a birgékről tudni kell, hogy sokmindenre profin képesek, de hatalmas pirulák lenyelésében nem vagyok különösebben jó, szóval eszembe jutott ez a pasi régről, akinek nyilván nem okozna semmi különösebb problémát a dolog. Amúgy az ominózus vitamin színe némi gyanakvásra is okot ad: egészen biztos, hogy ezt nekem kell bevenni, és nem mondjuk a pasinak..?

Ja, amúgy teszt: a birgék szüzemanyaggal működnek.

Mivel drága jó fényképezőgépem meghalta magát (természetesen a garancia lejárta után) ezért az elmúlt időben nem tudtam kellőképpen fényképekkel illusztrálni blogbejegyzéseimet, holott szerettem volna.  Jobb híján nemtávirat telefonját használom erre a célra, ő meg néha lementi és elhozza nekem, szóval bocsánat a képek minőségéért…

Értem én, hullámhegyek, meg völgyek, meg nem sikerülhet mindig minden. De a mai nap azért durva.

Íme egy titok: született wekerlei gyerek vagyok. Na, jó, nem született, de mivel életem első másfél évéből nem sok emlékem van, ezért született wekerleinek tartom magam, és oda is húz a szívem (“Ez a vidék/az otthonom/el én soha nem hagyom” – de szentimentálisak vagyunk ma.) Már egészen pici korom óta meditáltam azon, hogy milyen vicces lehet már a Kós Károly téri kapuk valamelyikének az út feletti részében lakni, és mennyire szívesen beköltöznék oda én is. Hajtás után a vallomás.

Az úgy volt, hogy ma megéheztem, és kezdem unni a műanyag kaját, meg a csukott szendvicset, szóval gondoltam kipróbálom ezer éve, vér szerinti anyámtól tanult milánóireceptemet, és megörvendeztetem vele gyomromat (meg a nemtáviratét is este, hadd örüljön). Előre szeretném bocsátani azok kedvéért, akik most kárörvendően vigyorognak, hogy ez nem a domesztikálódás első jele, mert általában nemtávirat szokott főzni nekem, szóval még nem mondhatjuk, hogy de szépen beidomított. Bár eddig szentül meg voltam róla győződve, hogy aki azt mondja, hogy a férfi szívéhez a gyomrán át vezet az út, az egy jó arasznyit téved, gondoltam azért teszteljük az állítást – ha már úgyis főzök, miért ne csináljak annyit, hogy neki is jusson?

Jelentem, a ház még áll, a birge még él, úgyhogy ma átmegyünk kicsit konyhablogba, és a hozzám hasonló háztartási katasztrófáknak leírom ide a receptet.

És most ahelyett, hogy részletesen leírnám tegnap esti, BiGgel eltöltött estém történetét, netán beszámolnék a vasárnapi kirándulásról, nekiesek oroszt tanulni. Mert én ilyen kötelességtudó vagyok.

Szóval most, hogy a vizsgaidőszaknak vége (hivatalosan nem, hiszen hiányzik még három autogramm a zindexemből, és a beadandó dolgozatot sem a tanárúr kezébe nyomtam, hanem egy asszisztensféle asztalán helyeztem el) de gyakorlatilag vége az éjszakázásnak erre a félévre. Jobb is, mert tegnap elkövettem azt a hibát, hogy ittam egy közepes típusú kávét az irodai gépből úgy este hat magasságában, aztán fél tizenkettőkor még mindig ott tartottam, hogy az úton versenyt akartam futni az autókkal, meg gépjármű nélkül indulni a dakaron, és még hajnali háromkor is kis híján nyugtatóinjekció kellett az elaltatásomhoz. Na, ezért nem kávéznak a birgék.

Amúgy az is történt, hogy az olvasóim elhagytak, a mozisblog viszont tör fel, akár a talajvíz; mostanában rajtam kívül nem nagyon kommentel senki, a munkablogomon előferdülő írásokat pedig ünnepélyesen bejelentem, hogy link fejében adoptálta egy másik honlap, a filmkvíz.

Ezek történtek mostanában. Hol vagytok?

Mostmár komolyan kezd tele lenni a kicsi tudjátokmim a drága youtube szolgáltatásával, valamint a cuki kis jogvédők sirámaival. Lassan már semmit nem lehet megtalálni.

Az elmúlt napok fejleményei

Sajnálatos módon valami gonosz spammer rászokott a régiblogra, irdatlan mennyiségűViagra-reklámot töröltem egységnyi idő alatt, de tök hiába, mert folyamatosan érkeztek, így mostantól fogva ott megszűnt a kommentelés lehetősége.