A kereskedelmi rádiókat be kell zárni ahhoz, hogy Guns ’n Rosest kezdjenek játszani? Múltkor a Sweet Child o’ mine szólt az egyiken, most a Paradise City a másikon…. De nem is erről akartam írni.

Hanem az egyik kereskedelmi tévécsatorna óriásplakátjairól. Mivel tévém nincs (pontosabban új lakhelyemen fizikailag ugyan van egy tévé a szobában, de adás nincs benne, így nem túl sűrűn kapcsolgatjuk*) csak tippjeim vannak és a gyakran látott plakátokból vonom le következtetéseimet, ezért pardon, ha tévedtem.

Az ominózus hirdetések következőképpen kezdődtek: teljesen normális lányok képe alá volt odaírva: nem szeretem a testemet, nem vagyok elégedett a súlyommal és más hasonló kal. Na, mondom még egy idióta átalakítós műsor, ezeknek az embereknek a fejével van baj, nem a testével! És lám, alighanem mások is erre a véleményre jutottak, és végre születőben van egy program, aminek a szellemiségével én is egyetértek: tán csak nem arról van szó hogy ezeket az embereket megpróbálják meggyőzni önnön szépségükről? Fogyókúratippek helyett önbizalmat kapnának? Hiszen erre utal a két újabb plakát szövege: ’nem csak a 30-60-90 lehet a szép’ (azért macskaköröm és nem idézőjel, mert valójában fogalmam nincs, milyen értékek voltak ráírva, de a lényeg azért átjön) illetve „Nem csak az XS vonzereje lehet XL”. Na, ez utóbbi ledöbbentett. Tény, hogy igaz: aki tudja megfelelően viselni a saját testét, annak tényleg nem kell megfelelnie a divatmagazinok előírásainak, az ilyen nőknek (vagy akár férfiaknak!) egyszerűen olyan kisugárzásuk van, hogy egyszerűen vonzóak. Biztos mindenki tud példát hozni saját környezetéből is, de a magyar celebvilágban is épp most nyammognak Liptai Klaudia meztelen képein aki szintén nem a filigránok táborát erősíti (oké, mind tudjuk, hogy volt némi photoshop a képeken, de azért tízkilókat nem dobtak le róla). Ezekután a plakáton megjelenik Magyarország aktuális anyatehene, Soma, aki nem csak kövér, hanem randa és trampli is.** Lehet, hogy a mellei külön-külön is nyomnak annyit mint egy-egy jóllakott kisovodás, de ettől függetlenül az égvilágon semmi nőies nincs benne. A tipikus ellenpélda: aki képtelen stílusosan viselni a tulajdon testét. Nem tud hozzáöltözni, nem tud a rengeteg hájjal harmonikusan együttmozogni, és végképp nem tud viselkedni: én sem vagyok egy harmatcsipke királykisasszony, de tizedennyire sem mocskos a szám. Inkább lennék ronda és kövér minthogy olyan XL vonzerővel rendelkezzek mint ez a … nem, a nő szó nem jó rá. Marad a tehén. Kedves lányok***, akik elégedetlenek vagytok a testetekkel: ne rá akarjatok hasonlítani. Könyörgöm.

*Van mellette egy videó is, mely a beköltözésemkor egészen új funkciót kapott, ha egyszer eljutok odáig, majd posztolok róla képet.

**a szerző saját, szubjektív véleménye, akinek nem tetszik, ne olvassa.

***Továbbá fiúk és Loretták

Azt hiszem, nyitni kell nekem mostanában egy álomblogot, mert ennyi értelmetlen baromságot álmodni már művészet. Az elmúlt éjszaka például franciául álmodtam. Mielőtt valakiben felmerülne, hogy vajh mit is, el kell árulnom, hogy nem tudom; ugyanis nem értettem.

Egyelőre nem beszélek franciául. Hogy értsétek a teljes sztorit ott folytatom, ahol abbahagytam: a múltkor mint meséltem, Budapest legnagyobb nyelviskolája eléggé kiábrándított franciaügyben, ezért úgy döntöttem, profikhoz fordulok: jelentkeztem a Francia Intézetbe szintfelmérő vizsgára. Mivel nem akartam úgy járni, mint a múltkor, tudatosan ismételgettem a régi könyveket/füzeteket, de időhiányban csak az első könyv háromnegyedén sikerült átrágni magam, közérthetőbben: az alapok (állítás/tagadás) a közeljövő, és a szintfelmérőre utazva még átfutottam az egyszerű és az egy számmal bonyolultabb múltat, meg az összehasonlítást (jobb/rosszabb/pirosabb/drágább, értitek). Meg is érkeztem, gondolván hogy megint elém raknak majd egy tesztet tele bonyolult nyelvtani szerkezetekkel, szomorú is voltam előre, aztán egyszercsak nyílik az ajtó, belépek a terembe, ahol hirtelen kettesben maradok Mózessel (tényleg úgy nézett ki a figura, csak franciásabban) aki történetesen nem beszélt magyarul. Le is szeppentem, mert arra nem voltam felkészülve, hogy beszélgetnem kell, pláne nem franciákkal… De azt mondta, jól beszélek (amikor visszakérdedztem, hogy biztos-e benne, habozva azt mondta: legalábbis érthetően) de két szint között állok: választhatok tehát a könnyebb és a nehezebb között. Ám amikor kifejtettem, hogy legkésőbb májusra nekem nyelvvizsga kell, rögtön bepakolt a nehezebbe.

Eljött az első óra, ültünk néhányan félénken a terem előtt, megnyugtatott a tény, hogy mások pont olyan szerencsétlennek tűnnek, mint én. Újfent kinyílt az ajtó, és megint meg kellett lepődnöm: a tanár sem beszélt magyarul.* Ugye tanultam én négy évig a nyelvet, sőt, faktos is voltam, de azért a tanárunk csak magyar volt, hiányzott belőle az az érthetetlen csukott szájú francia akcentus, meg nyilván tanulósebességgel beszélt, szóval nem vagyok én ahhoz szokva, hogy franciák karattyoljanak felém. Így egyelőre úgy néznek ki az órák, hogy ülök ott másfél órán keresztül és kétségbeesetten koncentrálva igyekszem valamit felfogni a hallottakból.

Ezért nem értettem az álmomat.

Meg persze azért sem, mert nem normális franciául volt, hanem az agyam az ismert francia szavakat tette nyelvtanilag helyes, ám amúgy értelmetlen mondatokba. Ez például még reggel is a fejemben zúgott:

Je ne trois pas hier.

Nos ez egy tökéletes tagadó mondat, ugyanis a francia nyelvben a tagadás úgy néz ki, hogy az ige a ’ne’ és a ’pas’ szavak között helyezkedik el. A fenti mondatban mindössze az a kakukktojás, hogy a ’trois’ szó nem ige, hanem számnév, egészen konkrétan három. A mondat tehát azt jelenti, hogy ’én nem három tegnap’. Így, jelen időben.

Megszületett életem első visszatérő álma is, bár ez elég lassan tudatosult bennem: azt szoktam álmodni, hogy átrendezik a Sziklakórházat, nekem pedig vagy nem szólnak, vagy nem vezetnek körbe, mindenesetre eltévedek egy csoporttal. Néha csak hagyományos kiscsoporttal, máskor viszont álmomban ilyen Múzeumok éjszakája jellegű bulik vannak, amikor időre ki kéne érni, késésben vagyok, ráadásul egy csomó más csoport is van lenn, akikkel egymástól függünk, vagyis ha túl lassú vagyok, a következő csoport jön a nyakunkra, ha túl gyors, akkor az előzőt érem utol. Volt olyan, hogy olyan zsúfoltnak volt berendezve a kórház, amilyen valójában volt a második világháborúban és alig lehetett közlekedni a viaszfigurák között, de legutóbb például álmomban eladták a szellőztetőberendezést. Csak hogy értsétek a katasztrófát: felőlem gyakorlatilag bármit eladhatnának a gépészetről: az aggregátorokat, a hűtőberendezést, a fűtőrendszert, a gázolajtartályokat, nem hiányozna egyik sem. De a szellőztetőberendezést használjuk! (ellentétben a fentiekkel, ami a fűtőberendezés esetében például kifejezetten sajnálatos). Nemtávirat szerint ez az álom egyszerűen azt jelenti, hogy félek a változásoktól. Ebben mondjuk lehet némi igazság, ugyanis brit tudósok bebizonyították, hogy egy birgének átlagosan egy évre van szüksége, hogy egy változás okozta végső kétségbeesésből szép lassan megszeresse az új helyzetet. Így volt ez Sztálinvárossal és a főiskolával, utána egy év kellett visszaszokni Butapestre és megszeretni az egyetemet, majd újabb, de aztán rögtön véget is ért a hawaii, mert belecsöppentem egy nem túl szimpatikus munkahelybe és egy pláne nem szimpatikus levelezős képzésbe. Valószínűleg mire lediplomázom, azt is megszeretem.. vagy mégsem?

Stay tuned.

*Azóta sem tudok rájönni, hogy alapvetően magyar avagy francia a fazon, illetve hogy beszéli/érti-e a magyart, mert teljesen kevert jelzéseket ad.

Olyan hihetetlen kényeztetésben volt részem, hogy szombat este például harmatos, pezsgő ásványvízben mosdattam habtestemet, vasárnap pedig szinte ki sem másztam az ágyból.

Mielőtt bárki is arra gyanakodna, hogy itt a gazdasági válság kellős közepette elmentünk valami wellness-spa-ba élvezni az életet, el kell keserítsem: szombaton sokat dolgoztam, még a torkom is belefájdult, majd újdonsült “otthonomba” tértem meg, ahol vacsora és némi nyafogás után (miután már majdnem átmelegedtem, a fenének sem volt kedve visszaindulni a belvárosba kocsmázni, biztos öregszem, vagy csak szimplán utálom a hideget meg messze is lakunk a világtól) szóval egy forró zuhany mellett döntöttem, hogy utána majd filmezünk jól. Be is másztam a kádba, alaposan bekenegettem magam tusfürdővel, és ekkor rohamosan csökkent a vízszint. Nem oly hirtelen, mint a filmekben, legalább egy perc volt mire a víznyomás a normálisról a nullára redukálódott, de azért rossz néven vettem, hiszen – hangsúlyoznám – tetőtöl talpig habosan ácsorogtam a kádban. (igazából a zuhanyzás kezdetén azon gondolkodtam, mossak-e hajat, hálistennek végül nem kezdtem neki). Akkor most gondolkodjunk… a lakás területén sehol egy csepp víz sem, hiszen nem figyelmeztettek előre. A tusfürdőt ugyan türcsikével (‘akartok szívni?’) le lehet dörzsölni, de azért mégiscsak vannak helyek (például az arc) ahol nem kéne magamon hagyni.. és ekkor villant be nemtáviratnak, hogy két héttel ezelőtt volt egy spontán összeröff, és akkor betettünk a hűtőbe egy üveg ásványvizet, hátha valaki azt kér. Szóval így történt, hogy a hab egy részét ( egy igen kis részét) a birge folyékony jégkockákkal leöblögette magáról, a többi meg szép lassan rászikkadt… Remélem kandikamerás felvétel az esetről nem történt.

Esik valami. B@zmeg ez szállingózik!

birge élményei az első havazásról 2009. november 4-én. Szerencsére nem maradt meg, de tegnap megint elszáguldott az orrom előtt egy olyan autó, amin három-négy centi vastagon állt valami fehér. Nem baj, én már felkészültem: van csizmám. Bár járni még nem tudok benne.

Az egész akkor kezdődött, amikor anyám felhívott: talált valahol egy eladó motort, és leszervezte nekem a tesztvezetést. Nosza, nekem sem kellett kétszer mondani, bár örülni egyelőre még nem mertem neki; mindenesetre elindultam haza, ahol a garázsban már várt a motor. Piros-fekete színösszeállítása nem nyerte el elsőre a tetszésem (nem igazán birgés), ráadásul típusa is sportos volt, de amikor alaposabban megnézegettem, rögtön kiderült, hogy nagyképernyős fedélzeti computerrel rendelkezik, szóval mi kockák egymásra találtunk, olyan szinten, hogy mielőtt beröffentettem volna, még nyomkodtam egy sort, és hamar kiderült, játékok is vannak rajta: a need for speed például egyszerű de nagyszerű elven működik, real-time-ban: amit a motorral csinálsz, azt csinálja a másik a képernyőn, csak ott veszélyesebb a forgalom, no meg üldöznek is. Utólag nem vagyok büszke magamra, látom, milyen veszélyes móka volt, de akkor bizony kipróbáltam: tesztvezetés előtt elindítottam a játékot, és ennek szellemében kezdtük meg első utunkat. Nem csak hogy jóval gyorsabban mentem a normálisnál és valamivel többet szlalomoztam (a játékban az autók között kellett lavírozni, ez egyike azoknak a dolgoknak, amiktől még a hátsó ülésen is félek) de felpattant mögém valaki akit nem akartam, és hogy lerázzam, egykerékre állítottam a motort többször is egymás után. Igen, a valóságban is. Nem is feltételeztem, hogy én ezt valaha meg tudom csinálni…

Megérkeztünk a megbeszélt találkozási pontra, ahova szüleim komótosan sétálgatva, velem együtt érkeztek, majd nemsokára ott termettem volt általános iskolámnál, ahol várnom kellett egy sort. Ekkor jutott eszembe, hogy tüzetesen még körbe sem néztem a járgányt, persze ekkorra már késő is volt, hiszen meglehetősen szerelmes voltam, mostanra piros-fekete színe is tetszett. Bár megkérdeztem egy-két ismerősömtől, hogy meg kéne-e venni, lelkem mélyén a döntés már rég megszületett… amikor megláttam azt a márkajelzést, ami elsőre elkerülte figyelmemet. A motor típusa Wonda volt, logója pedig egy papagájszárny, és akinek erről egy japán motortípus jut eszébe, semmit nem téved: igen, annak valami ipari gagyi másolata. Elbizonytalanodtam, ráadásul ezzel egyidőben vettem észre, hogy a jobb oldalidom egy kicsit meg van törve, alighanem borultak vele egyet. De hát mit van mit tenni, nőből vagyok, a szívem már rég a motor felé húzott, holott még nem is beszéltem a tulajjal, mennyit kérne érte.

Ám de a birgék élete nem csak játék és mese, menni kellett tovább, ráadásul nem egyedül, így motor helyett a metró/vonat kombó mellett döntöttünk, hogy a célállomást megközelítsük. Szerencsénkre mindkét járművön volt motortároló eszköz, ami a falra szerelt kampókat jelentette, így izmosodhattam egy sort, mire feltettem a gépet. Csakhogy a vonaton ismerősöm kihívott a fülkéből, mert beszélni akart velem, és ekkor belémhasított Szauron szeme; tudtam, hogy marha pipa rám, mert a kontaktlencséjét keresi, és valamiért azt hiszi, nálam van. Nem volt jó érzés; rohantam vissza, de már csak azt láttam, ahogy még ki sem fizetett motorom alaposan összetörve a földön fekszik, és épp a bukósisakom lebegett felette, hogy hatalmas erővel szintén belecsapódjon a padlózatba….

És most mondja nekem valaki, hogy ő szokott hülyeségeket álmodni.

Karácsonyra fehér botot kérek, köszönöm.

Az úgy volt, hogy október a látás hónapja sok helyen, azaz ingyen vizsgálják be az ember szemét, és sok szép akcióval kecsegtetnek, ha üveget kell rá venni. Mivel az előző okulárém már több helyen törött és karcos, mint ahány helyen nem (enyhe számítások szerint is legalább öt éves a lelkem) úgy döntöttem, az akciót kihasználva újat szerzek be – s nem mellesleg hátha a kaméleonszemeimmel is lehet esetleg valamit kezdeni. Be is mentem a szemboltba a közeli bevásárlóközpontban, tovább is küldtek egy másik szemboltba, hogy ott majd megnézik a szemtengelyemnek a ferdülését is, jól. birge tehát felkerekedik, alázatosan megkéri a főnökét, hadd lógjon kicsit a munkából,majd eldzsal a boltba, a hidegben és esőben és dugóban, és jól el is késik, erre kijön egy betépett hippi(-nek látszó dokifazon) és pikkpak lezavar egy hagyományos szemvizsgálatot, mondván, hogy a spéci csekkingre se idő, se szükség nincs, ugyanis most szemüveget kapok – állandót és erősebbet a jelenleginél – majd fél év múlva randizunk újfent, akkor lehet majd szemtengelyt méregetni.

Fogtam hát a papíromat, választottam hozzá keretet, és vaskos magyar forintokért egy óra múlva már mehettem is vissza pápaszememért – felteszem a fejemre, és berúgok. Konkrétan rosszabbul látok vele, mint nélküle, pedig alig erősebb az egyszervoltnál. ’Nem baj’ – biztatgattak a szemboltos lányok – ’egy hét-tíz nap alatt hozzászokik a szem, és akkor minden rendben lesz’. Naja. Eddig már kétszer kellett állítani rajta, mert nyomta becses orromat, többször is otthon hagytam, mivel nem vagyok hozzászokva az állandó jellegű szemüvegviseléshez, valamint továbbra sem látok, de azért szorgalmasan igyekszem.

Tudjátok, milyen érzés, amikor csak foltokat lát az ember a külvilágból? Persze, alapból elég kellemetlen, de ezen felül is borzalmasan rossz. Úgy értem, az, hogy nem ismerem meg az embereket, vagy nekimegyek dolgoknak, az nálam szemüveg nélkül is normális, de ez a monstre vakság olyan bizonytalanná teszi az embert, hogy egy idő után nem csak közlekedni, hanem beszélni sem tud, és különben is, a világ hirtelen átváltozik egy nagy és ijesztő valamivé, ahol minden szembejövő foltnak az az egyetlen életcélja, hogy engem eltaposson. A hétvégén a kórházban például az első túra ötödik percében le kellett vennem, merthogy a kétnyelvű túrákon én mindig okosan megkérdezem, ki milyen nyelven szeretne mesét hallgatni, és akkor felosztom a csoportot ennek megfelelően, de az úgy elég nehéz, hogy nem tudom megmondani, melyik folt milyen nyelvhez tartozik.

Most elkelne egy vakvezető balek, de hát azt már eljátszottam egyszer.

Visszaköltöztem a kollégiumba.

Legalábbis valami olyasmi. Nem vittem sok cuccot: egy kisebbfajta sporttáska és két hátizsák telt meg a motyómmal, bár némi ruháért meg néhány franciakönyvért még vissza kell még mennem. No meg a tavalyi tananyagokért, mert Belizár szintén otthon maradt, s marad is még egy darabig. Az új helyen két kisszekrényt, egy polcot és egy fiókot kaptam – ez kábé annyi hely, mint anno a koliban volt. Kicsit kevesebb: ott volt egy saját sarkom, asztalom, székem és ágyam is. Most mindenen osztozni kell. De sokmindenért kárpótol, hogy tegnap az ágyban vacsorázva Dexterrel múlattuk az időt:)

Karácsonyi helyzetjelentés: a kedvenc lakberendezés-boltomban (igen, nekem ilyenem is van, bár venni eddig semmit nem vettem még benne, kivéve Lucky Lookot, a négylevelű lóherét aki igen kreatív módon lett végül öngyilkos) ma megjelent egy karácsonyfa, alatta ajándékokkal. Szerintem nem nekem szánják.

Istenem, hogy utálom már előre az egészet…

Ahogy hosszabbodnak az éjjelek, úgy hosszabbodnak a nappalok is. Vonatkozik mindez persze leginkább a munkaidőre. No de nem baj, már csak hat hónap van tavaszig, azt valahogy majd csak kihúzzuk:S

Még a nyárutó tartogatott néhány kellemetes meglepetést, például a napokban meglátogatott Rapci, hogy szokásunk szerint bejárjuk a budai villanegyedet (és persze szokás szerint körbe-körbe menjünk, úgy tűnik, mi már csak ilyet tudunk) és mindezt megfejeltük szúnyognézéssel (apuapu! Nézd, szobrok!) no meg egy kis piknikkel, amit igazi hobo módjára a puccnegyed egy padján fogyasztottunk, hidegen, mikrósdobozokból, kézzel (-lábbal). Az élvezetet tetézte, hogy a menü rakott krumpli volt, desszertnek meg aranygaluska vaníliaöntettel:)

Utána a hét hátralévő részében, ami péntek volt és szombat, minden próbálkozásom ellenére az egyetemen voltam, az első órától az utolsóig. Bementem péntek reggel nyolcra, mint a kisangyal, abban a szent hitben, hogy fél négyig kell bent ülnöm, ahogy a múltkor (kellett volna), de egy bennfentes évfolyamtárs elárulta, hogy az órarendünk szerint viszont csupán egyig tart a tanítás. No de ne örüljek annyira, mert épp most tudta meg, hogy az ötöslottó nyereménye sokszázmillió forint hogy fél ötig kell aznap a padban ülnünk, ugyanis némiképp több óránk lesz, mint gondoltam. Az ám, de mivel kajaügyben nem voltam a helyzetnek megfelelően felkészülve, gyomrom korgásával egyidőben (úgy fél kettő magasságában) úgy döntöttem, a legközelebbi szünet alkalmával feltűnésmentesen kislisszolok a teremből, részint éhségre, részint sürgős elfoglaltságra hivatkozva, ugyanis nagymamalátogatóba kellett mennem. De ez a gonosz tanár nyilván gondolatolvas szabadidejében, ugyanis elsumákolta az utolsó szünetet, sőt, mindenféle szünetet, cserébe négy órakor viszontlátásrát mondott az egész csoportnak.

Történetünk másnapján színházba voltam hivatalos, így eleve úgy terveztem az egyetemi elfoglaltságot, hogy az időbeosztásban szerepeljen az idő előtti lelépés: haza kell menni csinos ruhába bújni, meg ami még a színházazással együtt jár. De jajj, gonosz sors, az utolsó néhány órában ugyanaz a tanár várt minket (jelezném, hogy szünetadási szokásait leszámítva igen nagyra tartom a tanár urat): két és fél órás sessiont nyomott szünet nélkül, az ujjaim elkoptak a körmölésben, az agyam meg a törésben, de így is az eleve kitalált időpontban sikerült megszabadulni az iskolától.

Ezen a hétvégén fokozottan hiányzott a nappali: a három tanárból, akivel óránk volt, olyan tudású és stílusú ember, akitől szívesen tanulnék nem csak négy órában:(

Valahol kimaradt az ősz? Vagy csak én vagyok évről évre fázósabb? Ez az ősz nevű évszak úgy rémlik, hogy az az idő, amikor pulcsiban kell mászkálni, de azért nem kell bundabugyiba öltözni, ha az ember elmegy egy kellemes esti sétára. Ehhez képest az utóbbi két napban metsző hideg szelek kényszerítenek arra, hogy lehetőleg minél kevesebb időt próbáljak meg a szabad ég alatt tölteni, rossznéven veszem, ha valaki szellőztetni akar, és tegnap két megálló lesétálása után kis híján sírógörcsöt kaptam, mert a lefagyott füleim majdnem letörtek, amikor a telefonálnom kellett.

Ma reggel még tettem egy kísérletet: nem a téli, csupán az őszi kabátomat öltöttem magamra. Hátha ettől a nap kidugja az pofázmányát.

2009. október 12: felcsendül az első karácsonyi dallam a közeli bevásárlóközpontban.

Elkezdődött.