Vannak napok, amikor kibírhatatlanul sok idő van még hátra a munkaidő végéig.

Nem. Csak ilyen napok vannak.*

*Ez az állítás természetesen nem vonatkozik azokra a munkákra, amiket szeretek.

„Szegedi egyetemisták egy csoportja több tucat gumikacsát úsztatott meg a városháza előtti szökőkútban. Akciójukkal arra akarták felhívni a figyelmet, hogy a médiában megjelenő hírek egy része nem valós, egy másik fele pedig érdektelen.” – írja a budapesti Metropol.

Elnézve az újság színvonalát, szerintem az akció sikeres volt: bekerültek a gumikacsagyárba.

Hát ez az október ez nem viccel. Jött, látott, győzött. Engem például teljesen lefele. Októbernek első napján csak harmadszori nekifutásra sikerült kidugni az orrom az ágyból, és ez nem csak a hagyományos nemtudokfelkelni-érzés volt. Lehet persze, hogy ezt nem a hónap okozta, hanem voltaképpen a tegnapi edzés ahol hebrencs módon kékre-zöldre verettem magam és le is fáradtam rendesen, de a fagyos reggeli hőmérsékletet a legnagyobb jó-(netán rossz)indulattal sem írható az edzőbá’ számlájára. Egyszóval ősz mondjon le!

Az új szezonban lemondók listájára szeretném írni az egyetem bürokráciáját is, mert képtelen vagyok elhinni, hogy egy kérvény (aminek igazából lelkem mélyén elutasítására vágyom) több mint egy hónap alatt még mindig nem volt képes bejárni azt a három irodát, ahol meg kellett fordulnia. Ha ehhez hozzászámolom, hogy én is utaztattam egy hónapig (soha nem találtam az illetékest, akinek alá kellett volna karmolnia) lassan kérvényrekord lesz belőle. Jó, mondjuk Kínában biztos még ennél is rosszabb a helyzet, Etiópiában meg örülnek, ha papírjuk van amire kérvényezhetnek, de ezek olyan dolgok, amikre hiába gondolok erősen, nem teszik boldogabbá vagy egyszerűbbé az életemet, inkább olyan szomszédtehene-jelenség-szaga van.

Persze a birgék hajlamosak igen paradox módon működni és hiába verik a fejüket a falba a bürökratikus lehetetlenségeken, az egyetem és a diáklét nem fog ettől kevésbé hiányozni. Mondjuk sokkal több időm nappalisként sem volt (hajj azok a régi szép főiskolai évek, amikor délutánonként volt idő aludni, mint az oviban!) viszont nem voltam napi kilenc órában bezárva olyan környezetbe, ahol az istennek nem találok agyamnak megfelelő ingereket. Az egyetlen, ami kicsit is emlékeztet a világra, az a hetilap, amiből ebédidő alatt van időm talán két egész cikket is elolvasni, így eltart egy egész hétig. Még jó, hogy nem adják ki gyakrabban. Meg az is jó, hogy én vagyok az egyedüli, aki rendszeresen olvassa, így voltaképp senkivel nem kell megküzdenem érte – ellenben a női magazinokért nagy a versengés, de az legalább nélkülem folyik. Járnak még ide érdekesnek nevezhető szakmai lapok, de azt az érintett mindig eldugja, ezért én ezeket nem olvasgathatom:( Szóval e hosszú bevezetőre azért volt szükség, hogy érzékeltessem, mekkora szellemi szürkeségben telnek napjaim. Ezekután érthető, hogy micsoda kétségbeesést váltott ki belőlem, amikor a héten két alkalommal is volt évfolyamtársaimmal töltöttem az estét, és persze szóba kerültek a sörözés mellett mindenféle izgalmas tudományos kérdések is, főleg a hétfői estén, amikor egy tanár is ült közöttünk; egyszerűen éreztem, ahogy a teljesen kiszikkadt agysejtjeim hirtelen megtelnek ésszel, és szerintem az agytérfogatom legalább kétszeresére duzzadt a két este alatt.

El fogok hülyülni ha sokáig itt maradok.

Ma gasztroblog, de csak kocsmanyitás után.

A birgék mozgékony lények.

Már egészen régóta rendszeresen jártam pasikat verni, előbb aikido majd capoeira keretein belül, aztán elsikkadt a dolog mert Csodaújvárosban valahogy nem voltak hosszú életűek ezek az edzések számomra. A heti két-három buli azért karbantartott, hízásra, elgyengülésre nem volt panasz (legalábbis nem sok). Aztán vissza a fővárosba, ahol ugyan heti-kétheti egy alkalomra redulákódtak a partiéjjelek, és már gondolkodtam azon, hogy valamit kéne tenni, úgyhogy szégyenszemre konditerembe jártam. Nem imádtam, de a semminél jobb volt. De a bérlet lejártával nem kívántam meghosszabbítani, hisz’ úgy terveztem, ez a négy hónap átmeneti lesz éltemben. Kezdődött hát a keresés; voltam Krav Magán meg katonai kézitusán meg készültem a Nagy Sportválasztó Napra, de aztán egyikből sem lett semmi. És akkor további kutatások során ráleltem a Defendora. Felhívtam az edzősbácsit, szimpatikus volt a telefonba benne, bár az ár, amit mondott rá, nem kissé mellbevágott. No de azért megnézzük – gondolta magában a birge. S a gondolatot nála mindig tett követi: Munka után lélekszakadva rohant a helyszínre, ahol rögvest kedves fogadtatásban részesült, így első megszeppenését hamar levetkőzte magáról és beállt a többiek közé. Az edző bácsi egy alacsony, kopasz, pocakos ember volt, rossznyelvek szerint ifjabb korában kiképzőtisztként tisztelték – és az edzés ötödik percében egészen biztos voltam benne, hogy a rossznyelvek igazat szólnak. Pontosan olyan, mint az amerikai filmekben a kiképzők: üvölt, hajt, viszont a filmekkel ellentétben a szünetekben boldogan elviccelődik. Két edzés van mindig egymás után: az első egy erőnléti edzés, szól a zene és mindenki izzad, a másik a technikai rész, de azon sajna csak az első pár percben tudtam maradni. Lényeg az, hogy piszok büszke voltam magamra, mert úgy tűnt, az izmaim még emlékeznek, mit is illik ilyen helyeken csinálni: végig kibírtam, és csak nagyon kevés ponton volt muszáj leállnom lazsálni. Sőt, szerintem jobban bírtam mint némelyik fiú, aki ott fújtatott mellettem;) Ráadásul életemben először azt is megtapasztaltam, hogy nem csak a mesékben, tényleg létezik olyan, hogy amikor muszáj leállnod, mert már nem bírod, áteshetsz a holtponton és kikapcsol az agyad: annyira, hogy nem is láttam mást a két párnán kívül, amit ütnöm kellett, vigyorogtam, folyt rólam a víz és még azt sem tudnám megmondani, szólt-e még ekkor a zene, holott ilyet ritkán felejtek el…

Hazafelé tartván belefutottam a Critical Massbe vagy annak lecsengésébe, nem is tudom pontosan. Tény, hogy sem az Andrássy út, sem a Körút nem volt lezárva, viszont tömegesen voltak rajtuk a kétkerekűek (igaz, némelyik kék-fehér volt és motorral is rendelkezett, de ez most lényegtelen). Gondoltam elsétálok mellettük egy darabon, szívok a karneváli hangulatból ha már bringám nincs*, de akkor ismerős arcot láttam: Bendzsot, a CSAM hímnemű őstagját (ami még mindig jobb, mint az ősi hímtag) aki mellé gyalogosan bár, de azonnal becsatlakoztam. Ám az izmaim még vibráltak az edzéstől, dehogy bírtam én a sétatempót: kikönyörögtem, hogy felpattanhassak a híres-neves ’44es versenybringára és hajrá, akkor most gyorsan sétálás helyett lassan bringázunk a tömegben. Ahogy azt Móricka elképzelte. A nyereg magas volt, a váz férfi (nekem mindig csak női bringáim voltak) a kormány skorpió: úgy bénáztam a gyökkettőperkettes tempóval, mint aki életében nem ült még biciklin. Gyorsan vissza is adtam jogos tulajdonosának, mielőtt a tömeg szeme láttára, szégyenszemre a Critical Mass kellős közepén akkorát esek mint az ólajtó. Felpattantam a villamosra, ahol a békávéslét ellenére bőszen tartott még a fesztiválhangulat: jókedvű (oké-oké, picit ittas) emberkék elegyedtek szóba mindenféle emberekkel.

Legyen mindig Critical Mass, tetszett a város hangulata**.

*utoljára hosszabb távon akkor bringáztam, amikor pár éve én is a felvonulókkal tartottam; meglehetősen tetszett, csak épp a felénél lerobbant a bringám és azóta is tart a problémája. A múltkor már eljutott a szervizig, csak a komplett hátsó fogaskerekeket ki kéne cserélni lánccal-tokkal-vonóval és ezt ott nem tudták megjavítani, ezért – eszköz híján – azóta sem járok bringával sehova.

**Persze az is lehet, hogy a városban egyáltalán nem is volt karneválhangulat, lehet, hogy az emberek morgolódtak a tömeg miatt, az autósok tütültek, a villamoson ülő emberek meg csupán nagyon részegek voltak; minden csak viszonyítás kérdése. Ha engem kérdeztek, egy jól sikerült edzés és egy jól sikerült szex között a különbség csupán orgazmusban mérhető: az endorfin mindkettő után egyaránt elönti a szervezetet, az ember pedig hajlamos rózsaszínben látni a világot. Sportoljon Ön is! Egészség rovatunkat hallották.

Legjobban a saját blogomat szeretem olvasgatni.

2020-ra olimpiai sportág lehet a rúdtánc

Legalábbis ezt hangoztatja az az ingyenes napilap, amelyiket a metróaluljárókban osztogatják. Azt hiszem, senki nem nevezhet engem prűdnek, úgyhogy e kifakadás nem valamiféle sznob szemérmesség megnyilvánulása. Az olimpia számomra egy borzasztóan nemes valami, amire az emberek egészen fiatalkoruk óta keményen készülnek, hogy majd egyszer ország-világ szeme láttára megmutassák mit tudnak. Aki egyáltalán eljut egy olimpiára, az számomra egy kisebb félisten, vagy valami olyasmi, mert nagyjából sejtem, milyen munka van mögötte. Ép ésszel ugyan nem tudom felfogni, hogy az ember az egész életét alárendelje annak a pár másodpercnek, meg szerintem ez az intenzitású sport már nem is egészséges, de ettől függetlenül tisztelem azt, akinek van ennyi akaratereje.

Azt is elismerem, hogy a rúdtánc majdnem annyira igénybeveszi a szervezetet, mint mondjuk a talajtorna, tehát valahol jogos hogy sportágként tartsák számon. Ezt a logikát követve azonban indítványozom, hogy a birgeéletmód is legyen sportág, vagy legalább a birgebulizás, hiszen aki táncolt már velem együtt, az tudja: az energiám reggelig tart, és a táncpartnereim szerint valamivel jobban igénybeveszi a szervezetet, mint mondjuk a maraton lefutása. Legyen továbbá sportág a raklappakolás, a tetőépítés és mondjuk az ipari alpinizmus. Mi több a lap-dance vagy akár a szex! Elvégre ezek is kemény fizikai munkák.

Egyszóval a rúdtánc nem sport. Tánc, méghozzá az erotikus fajtából. Célja a vágykeltés. Lehet, hogy a szabályok szerint diszkvalifikálják azokat a táncosokat, akikről leesik a felső, de ettől még a lányok icipici falatnyi ruhákban tekergőznek egy rúd körül. Maradi vagyok? Lehet. De akkor kanyarodjunk vissza oda, hogy az olimpiára egy igazi sportoló gyerekkorától kezdve készül a nagy megmérettetésre. El tudtok képzelni egy hatéves kislányt, amint a rúd körül vonaglik, mert az olimpiára készül? El tudjátok képzelni, hogy esetleg ne pofozzátok fel a saját lányotokat, amikor bejelenti, hogy a rúdtánc egy egészséges sport, és ő ezt szeretné csinálni?

És ha a rúdtánc igen, a sztriptíz miért nem?

Nem ítélem el az embereket, akik ezt csinálják, elvégre nekem is megfordult már a fejemben – poénból. De azért nem szeretném az olimpián viszontlátni.

Nem mintha sok beleszólásom lenne.

Miközben ezt írom, az irodában rajtam kívül mindenki míítingel a jövővel kapcsolatban – alias költségcsökkentés. Engem természetesen nem hívtak, holott a nevem fel-alá röpköd a teendőkkel kapcsolatban. Na, ilyen f@sza helyen dolgozom.

Utcák eddig megbúvó fenegyerekei, elő a sötétből! Eljött az ő idejük: boltok hátsó udvarában, szállodák kiürített halljában, vagy akár csilli-villi puccos partykon az új látványosság az emberharc; panem et circences a népnek! S a bajnokoknak természetesen egy-két orrtörésen és a dicsőségen túl nem kis összeg is üti a markát, hiszen ki lenne oly bolond, hogy ingyen vereti meg magát?

Tovább ehhez a bejegyzéshez >>

Az a helyzet, hogy az iroda melletti bevásárlóközpontban lévő marhanagy ABöCö (avagy hogy igyekezzünk tényleg minden fajta reklámot elkerülni) üzletpolitikájának bizonyos szegmenseit én személy szerint képtelen vagyok agyilag felfogni. Na, jó, ha nagyon akarnám, nyilván menne, de nem éri meg a fejtörést igazából a kérdés. Itt van például a tétel, hogy szexuális segédeszközöket (hálistennek az óvszer kivételével) 18 éven aluliaknak nem lehet eladni, legalábbis tudtommal. (Mielőtt bárkit félrevinne az agya: nem pornóshopban jártam, ezt-azt simán lehet hipermarketekben kapni, mint az a sztori végéből is nemsokára ki fog derülni.) Ezt a problémát tehát úgy oldják meg, hogy az ilyen cuccost eldugják a kasszásnő mögé a drágább piák és a cigik boldog társaságába. No de kérdem én: ki lesz az a vevő, aki szépen kirakja a kenyeret, tejet, H*rz szalámit akármit, majd utána kér egy doboz cigarettát valamint egy rezgős – már pardon – farokgyűrűt? Vajon adtak el akár egy darabot is ezekből a termékekből mióta az új rendszer működik?

Ízes magyar nyelvre lefordítva: csalódás. Nem valami túl jó érzés.