Íme egy titok: született wekerlei gyerek vagyok. Na, jó, nem született, de mivel életem első másfél évéből nem sok emlékem van, ezért született wekerleinek tartom magam, és oda is húz a szívem (“Ez a vidék/az otthonom/el én soha nem hagyom” – de szentimentálisak vagyunk ma.) Már egészen pici korom óta meditáltam azon, hogy milyen vicces lehet már a Kós Károly téri kapuk valamelyikének az út feletti részében lakni, és mennyire szívesen beköltöznék oda én is. Hajtás után a vallomás.

Ezek azok:

Most pedig jöjjön eltitkolt perverzióm, mely e post megírásához vezetett: féktelen fészekrakási ösztön hajt már vagy 16 éves korom óta, ami egy darabig csak szobám állandó átrendezésében manifesztálódott, meg a házakra tátott szájjal bámulásban, de az utóbbi időben lakáshirdetésböngészésig durvult, még ha tudom is, hogy az elkövetkezendő ezerkétszáz évben ilyenekre semmi esélyem nincs. Sziasztok: birge vagyok, fészekrakásmániás. Ám ma olyat találtam – esély továbbra sincs rá, sőt! – ami hatalmasat dobbantott ifjú birgeszívemen; meg sem merem mutatni, csak egy aprócska linket helyezek el ide a mondat közepébe, és csak az igazán bátrak kukkantsanak oda. Nem merném ezerszáz százalékra állítani, én az ilyeneben nem vagyok jó, de mintha az lenne… Legalábbis az ablakból a kilátás… az ablakkeret formája… az alaprajz.. Ha lemondok a szaunáról, valaki megveszi nekem?

Advertisements