Reggel az egyetemen sikeresen becsuktam a szekrénybe az ujjamat, hosszan kellett babusgatni, mire magához tért, miközben egyik katonatanárbácsi azt fejtegette, hogy amikor majd végzett biztonságpolitikai szakemberek leszünk, akkor miattunk fog meghalni az ő csapata (vele az élen) mivel buták vagyunk, és rossz helyre fogjuk vezényelni őket.

Van benne valami.

Később az albérletben odacsuktam a hűtőszekrénnyel az orrom (ennyire nagy lenne?) majd a kulcsmásolóhoz rohanva a mozgólépcsőn döbbentem rá, hogy rossz irányba megyek (mint mostanság oly sokszor, de ez egy másik történet). Mit tesz ilyenkor az okos ember? A mozgólépcső tetején leszáll, és visszamegy gyalog (mivel az árpád hídnál a lépcsők csak felfelé közlekednek). Mit tesz a birge? Visszafordul a mozgólépcső közepén, ügyesen el is jut az aljára, majd ott kis híján akkorát taknyol, mint az ólajtó; a már vízszintesbe fordult lépcsők attól még, hogy épp nem lépcsők, mozognak bizony.

Este bulizni megyünk; testi épségem érdekében meggyőztem nemtáviratot, hogy tartson velem és fogja – mondjuk – a kezemet.

(Majdani irodalmárok számára érdemes megfigyelni, hogy az író hogyan rejti el látszólag életének egy jelentéktelen eseménye mögé (“becsuktam a szekrénybe az ujjamat”) a magyar felsőoktatás reménytelen helyzetét (“buták vagyunk, és rossz helyre fogjuk vezényelni őket”) és saját, majdani felelősségének súlyát (“miattunk fog meghalni az ő csapata (vele az élen)”)).

(Továbbá szintén érdemes megfigyelni azt a töménytelen zárójelet, amit egymás után képes bezsúfolni.)

És akkor most következzék néhány idézet fent említett “megfogunkhalni” tanárúr aranyköpéseiből:

“Nem tudom átélni, mert nem vagyok nő sem előlről, sem hátulról”
“…kommunikációnak, hazugságnak… pardon, az ugyanaz.”
“János Károly egy politikai elme – vagy gerinctelen, nem tudom, hogyan becézik.”

Advertisements