Nos, szívemnek igen kedves, hogy többen is majdhogynem asztalracsapkodva érdeklődtek, mikor olvasgathatják újfent birge szerény írásait (jól van na, az asztalt nem verték, de értitek a költői túlzást) és ami azt illeti, nekem is hiányzott már az írás. Hiszen a blog egy olyan felület, ahova az ember, összeszedetten feljegyzi emlékeit, gondolatait, ezáltal biztosítja őket az eljövendő számára – valamint saját maga számára is, hiszen olykor vissza-visszaolvasva arra kell rájönnöm, hogy események teljesen kiestek birge halmozottan lyukas memóriájából. Blogomat tehát őrizgetem öreg napjaim számára, amikor a saját nevemre sem fogok már emlékezni, ha így folytatom.

Kezdetnek tán a legfontosabb információ; hosszas nyűglődés után végre-valahára lezártam a vizsgaidőszakot; életem legrosszabbja volt. Ilyen átlagokat szeritnem egyáltalán nem produkáltam, mióta diáknak nevezem magam. Mentségemre legyen mondva, a leghosszabb és a legkeményebb is volt, hiszen tizenkét akadályt kellett teljesíteni, köztük egy meglehetősen kemény szigorlatot is, mindezt három munkahely mellett, bár a betegszabadság „jól” jött, azért így sem volt ugyanolyan, mint amikor tényleg csak a tanulásra kellett koncentrálni (meg persze a Sziklakórházra és a DOra, hiszen ezek már akkor is megvoltak).

Ironikus, de épp a vizsgaidőszaknak köszönhetem, hogy volt időm újragondolni életem jelenlegi állását. Máskor ugyanis a reggeli-esti BKV igénybevét alkalmával olvasni szoktam, könyvet vagy újságot vagy valamit, az elmúlt egy hónapban viszont szigorúság volt, és kizárólag a jegyzeteim jöhettek velem hosszabb utakra, gondolván, hogy majd olvasgatom. Naná, hogy ezer sokkal izgalmasabb dolgot találtam a járatokon. S eljött a pont, amikor megkerülhetetlenné vált, hogy akkor én most leülök magammal szemben, és átgondolom azokat a szép frázisokat, amiket mint életfilozófia vallok. Ugyanis marhára nem azok szerint élek. Pontosabban az alaptétellel van a baj; miszerint az ember lesz szíves és élvezze az egészet. Az elmúlt fél évben leginkább csak az este héttől reggel hétig tartó időszakot élveztem, a kettő között pedig hagytam, hogy egy munkahely, amelyik nem az a fajta, hogy életemet és véremet, nos ez befolyásoljon, fiatalon kemény gyomorgörcsket és álmatlan éjszakákat okozzon. Jól van na, persze, hogy ez utóbbi vicc, olyan nincs, hogy a birge nem alszik, de az utóbbi időben van, hogy tíz percet is várnom kellett az álommanóra, nem érkezett magától ahogy a fejem párnát ér. Szóval hozzáállás- és életmódváltás van folyamatban, először csak fejben, aztán majd meglátjuk, javul-e magától a helyzet, vagy ágtól a levél. Mindenesetre birgének az utóbbi időben mintha kezdene visszatérni az életkedve, és ez már önmagában is sokmindent megér:) Itt most jönne a hosszú eszmefuttatás arról, hogy mindenki változtasson, aki hasonló helyzetben van, ne hagyja, hogy a munka felőrölje a boldogságát. Itt most nem munkahelyváltásra gondolok, hanem fejben eldöntésre – de hát ezeket Yama már megírta helyettem. Ugyanakkor úgy érzem, nincs jogom bármilyen tanácsot blogra vetni, amíg le nem zártam az életmód 2.0-ra történő upgradelést és ki nem próbálgattam az újat, mert még az is lehet, hogy teljesen bugos a rendszer és service pack-re lesz szükség.

És ha már ilyen lelkesen belemerültünk a blogolásba, van két téma, ami annyira zavar, hogy feltétlenül ki akarok fakadni virtuális felületen, és együttérző támogatókra van szükségem. Az egyik a buszok egyre durvább mocskossága, és most nem csupán a belsejéről van szó (arról is lehetne ódákat zengeni) hanem az ablakokról. Mintha rajtam kívül senkit nem zavarna, hogy szó szerint nem lehet kilátni. Ha belemerülök a könyvbe (márpedig igen) és felpillantok, egészen halvány fogalmam sincs, hol járunk; annyit tudok csupán kivenni, hogy egyik (vagy mindkét) oldalon épületek vannak. Ez pedig legyünk őszinték, nem sokat segít egy nagyvárosban. Ám mivel általában végállomásig utazom, két súlyos problémám közül ez zavar kevésbé.

A másik azonban a Rákellenes Ligáról szól. Oké, értem én, cruel marketing, meg minden, ki kell tűnni a többi egyszázalékos közül, érzelmekre apellálni, satöbbi. De egy halott kislánnyal? Az arcomba bele? Ez a reklám ugyanis a villamosmegállóban van elhelyezve a munkahelyem előtt, pont ott, ahol le szoktam szállni. Minden egyes nap egy halott kislányt kell bámulnom üvegkoporsóban, mielőtt megkezdem a napi munkát; csoda hát, ha kissé neurotikus lettem? Remélem ezt a kreatívot vagy akárkit kirúgták már a cégtől, helyét sóval betemették, szóba többet vele nem állnak, és soha nem kerül vissza a reklámszakmába. Nem részvétet kelt bennem, és a legkevésbé érzem úgy, hogy én ennek a szervezetnek bármit is adni akarnék – két marha nagy pofonon kívül persze. Undorító és felháborító. Hangsúlyoznám: a reklám, nem pedig a tény, hogy fiatalon meghalnak rákban az emberek. Vegyük például a másik hasonló szervezetet, a Bátor tábort vagy mifenét. Nekik volt egy olyan reklámjuk, amin egy kopasz kisgyerek büszkén mutogatta harci sérüléseit, miszerint végre egy seb, amit nem a műtőben kapott – vagy valami hasonló. Azt kell hogy mondjam, hogy ez igen, ennek látom értelmét. Nem a betegség miatt siránkozni meg ijesztő képekkel riogatni a népet, hanem azt megmutatni, hogy nincs az a betegség, amibe élve kéne belehalni. Mert amíg egy csöpp esély is van a gyógyulásra, addig küzdenek, az élet apró örömeinek pedig igenis örülni kell. Ez az a hozzáállás, amivel azonosulni tudok. A másik reklámot is nagy nehezen elfogadnám, amennyiben mondjuk temetési hozzájárulást nyújtana a rákban elhunytak számára, vagy ilyesmi, de a felirat alapján (mindenki meghal, de nem mindegy, mikor – vagy valami ilyesmi) elvileg ők is a túlélésre játszanak.

Azt hiszem, eleget puffogtam mára, mindenkit útjára engedek.

Reklámok