Oké, most már a formás kis fenekemen maradok, ígérem. Legalábbis egy darabig;)

A költözés utolsó etapja vasárnap történt, amikor rövidített munkaidőm után (hiába, ha az idegenvezető nem tud beszélni, nem sok hasznát veszik, bár legalább megtanultam kasszázni…) hazaugrottunk drága jó édes anyámhoz és kiccsaládom többi tagjához, hogy elhozzuk mindösszes hóbelevancomat. Igaz, a fele alighanem a pincében fog lakni, de akkor is megnyugtató, hogy minden holmim, amire csak szükségem lehet, kéznél van. A tegnapit ráadásul minden eddiginél izgalmasabban csináltuk, hiszen a kedves autós serpa nyárigumival indult neki a térdigérő hónak, miközben mindenórás felesége otthon rágta le körmeit. Egyre inkább attól tartok, hogy még a végén autót kell vennünk valahonnan. Már csak azért is, mert a hétvégén egy másik jelentős esemény is történt: először vállaltuk be az éjszakai buszt hazafelé. Hogy árnyaljam az izgalmakat, kezdetnek elmesélném: a világ végén egy kicsit túl lakunk, a legközelebbi éjszakaibusz-megálló nemtávirat tempójában negyedórányira található, ez birgetempóban felet is jelenthet (pedig én sem andalogni szoktam az utcákon), ez pedig magasan veri azt a tűréshatárt, amennyit én fáradtan buli után télen a hideg éjszakában gyalogolni hajlandó vagyok. No de egy életünk s halálunk, közös haver születésnapját nem hagyhatjuk ünnepeletlenül, lesz ami lészen.

Felkerekedtünk hát olyan este fél tizenegy magasságában a törzskocsma irányába, de hamar kiderült, elkéstünk: az ünnepelt békésen szunyókált egy asztalon, hiszen állítólag számolatlanul töltötték bele a barátok az itókát. Azonnal lelépni persze nem illik, no meg azért akadt ott még haver szép számmal akinek örülhettünk, így ripssz-ropssz eltelt az a néhány órácska, amíg gin-tonikot szopogathattam (és hálistennek az ünnepelt is fölébredt kicsit) szóval nem lehetett már tovább húzni az elindulást. Kicsiny banduk még belefér, várni úgyis utálunk, így gyalog tettük meg az útvonalat az Oktogontól a Nyugatiig, ahol alig öt perc várakozás után felpattantunk a buszra. Majd buszt váltottunk; újabb negyedóra a hidegben. Erről a buszról egy harmadikra kellett volna átszállni, de az megint húsz perc várakozást jelent, ehhez meg már nagyon hideg volt, különben is négy megálló az egész; uccu neki! Térdigérő hó. Az utánpótlás meg folyamatosan szállingózik. Oké, hogy a velem lévő két fiú bakancsot visel, de rajtam csak egy vékony edzőcipő volt, az is átázott az első lépés tiszteletére.

Összegzés: hozzánk már röpke három óra alatt el lehet jutni éjszaka, ebből alig másfelet kell gyalog megtenni. Fájdalom: a jövő bulijaiban reggelig kell maradni. Vagy taxizni. Vagy autót szerezni. Vagy valakinél aludni. Vagy megnyerni a lottóötöst és venni egy lakást a belvárosban. Vagy.

Reklámok