Muszáj megint nyafognom egy sort, mert olykor nem egyértelmű nekem a világ. Újságot olvasva, tévét nézve csupa-csupa borzasztó statisztikát látok a magyarokról: röghözkötöttek és nem szeretnek elköltözni egy munka miatt, szigorúan betartják a munkaidőt, nem hajlandóak korábban bejárni, de a túlórát is kerülik, ha lehetséges. A másik oldalon meg ott vannak a nők, akik előrébb helyezik a karriert a gyerekvállalásnál, és egyre később szülnek – a legtöbb már nagymamakorú lesz, mire a lánya/fia kijárja az iskolát. Most akkor mégis mit várnak el az embertől? Környezetemben* mindkettőre látok példát, de akárhogy is erőltetem meg magam, csak az egyik oldallal tudok együtt érezni.

Senki nem mondhatja rám, hogy lusta vagyok, vagy kerülöm a munkát és nyafogok: három munkahelyemből kettőt annyira szeretek, hogy akár ingyen is elvállalnám (remélem ezt a főnökeim nem olvassák;)) A kilencvenes években ébredtem tudatomra, nem zavarnak tehát a szocializmus negatív hatásai. Szüleim mindketten becsületesen nyolc órában dolgoztak, természetes volt, hogy jóval hamarabb érek haza az iskolából, mint ők a munkahelyről. Szóval a klasszikus ’rossz hatások’ egyikét sem tudom felidézni, amitől ilyen torzult, munkaellenes gondolataim támadhatnak. Mégis úgy gondolom, hogy első az élet, és csak a második a munkahely: egészségtelennek tartom, ha valaki felcseréli a sorrendet, ha minden este bent ül az irodában, ha már nem tudja élvezni a tavaszi nap sugarait, mert csak azt látja belőle, hogy ’basszus, rásüt a monitoromra, nem tudom megcsinálni a reportot’. Fontos, hogy az ember (nagyjából) napi szinten kimozduljon otthonról és valami produktív tevékenységet végezzen, ez kell az önbecsüléshez. Fontos, hogy ezért megfelelő juttatást kapjon, ez kell az életben maradáshoz. Fontos, hogy legalább egy kicsit szeresse, vagy hasznosnak érezze, ez kell a boldogsághoz. Csakhogy ezekhez még egy csomó más is kell: szociális kapcslatok mondjuk barátok és család képében, nagy nevetések, folyamatos önképzés, (igen, a lifelong-learning híve vagyok: aki nem használja az agyát, azé el fog szivacsosodni. Viszont tökmindegynek tartom, hogy valaki szakmai anyagokat búj állandóan, vagy virágkötészetet tanul).

Hol van a statisztika arról, hogy hány ember gajdul bele a munkamániába és a rohanó világba? Nem csak azokra gondolok, akik gyomorfekélyt meg szívrohamot kapnak, hanem azokról is, akik kiégtek, a munkatársaik egyben a legjobb barátaik, és a gyerekeikről csak annyit tudnak, hogy néha mászkálnak ilyen kicsi emberek a lakásban. No. Szürke ég, szürke gondolatok.

*persze én multinál dolgozom, az állítólag külön világ.

Reklámok