Soha, ismétlem, soha ne igyatok kávéra energiaitalt, mert ez lesz a vége.

birge hirtelen elhatározásból fogta a nyúlcipőt, s mivel temérdek energiájával nem tudott mit kezdeni, hát elszaladt futni. Az első nehézségekkel már itthon találkozott, s tudhatta volna, hogy ennek nem lesz jó vége: amikor be akarta kapcsolni az iPodját (mert anélkül közismerten kizárt bármiféle futás, legalábbis az amerikai filmek ezt súgják) azt sem mondta fapapucs. Nosza, bedugás a tápba, cuclizta erősen az áramot, szóval nem meghalt, csupán éhen. Nem baj, a XXI. század másik nagy találmánya a mobiltelefonba épített rádió, hajrá hát, füles bedug, irány a futás. Csakhogy a rádió nem egészen így gondolta, időnként fogta magát, és jelhiányban csatornát váltott, ami azt jelentette, hogy egyik pillanatban még Ákos rinyál arról, hogy valami véget ér, aztán egy kis jazz, majd valami diumdisu, utána rögvest a Classic FM, és akkor még csak fél háztömbnyit haladtam. A következő probléma az én futásom volt, vagyishogy nem tudok és nem is szeretek ilyet csinálni. Általában húszlépésnyit futok úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva, utána meg olyanná válik a mozgásom, mint akit vernek: a felsőtestem megdöntöm, a fejem súlya húz előre, és a lábaimat mintegy mellesleg, az orraesés ellen rakosgatom egymás után, ezzel aztán nemcsak csodaszép látványt nyújtok, de még ráadásul hülyén is érzem magam. Ja, és mindezt olyan tempóban, hogy a csigák csak úgy huss el mellettem.

Van több gondolatom is a témáról, de a sok koffein még dolgozik, és nem tudok írni, pláne nem összeszedetten. Miután hazajöttem, felporszívóztam, felmostam (bár ezeket is idegesen, paptánc-jeligére), megetettem a mosógépet, és még mindig remeg a kezem. Egyszóval már megint nem tudok szakdolgozni.

Advertisements