Pénteken felkerekedtem és meglátogattam középiskolámat – no nem mert annyira hiányzott, hanem mert szükségem volt ott valakinek a valamijére.

Egész konkrétan emlékszem, hogy a franciatanáromnak volt egy marha jó könyve, a fakton állandóan azt használtuk, szóbeli nyelvvizsgára felkészítő képek meg témák voltak benne, mindenféle kifejezésekkel meg hasznos tanácsokkal megtámogatva. Remélem a tanárnő nem olvassa ezt a blogot, mert szerintem a könyvet nekem adta kölcsön, csak nem találom, de persze ez korántsem biztos, az is lehet, hogy visszaadtam csak nem emlékszem, vagy egyáltalán nem is volt nálam. Mindenesetre felhívtam, hogy megkérdezzem tőle, mi a címe. Szerencsére ő sem utalgatott arra, hogy az ominózus könyv nálam lenne, sőt, nem is arra a könyvre gondolt, mert felajánlotta, hogy menjek be és megmutatja, tehát nem lehetett nálam.

Amikor megérkeztem egykori iskolámba, a portás/takarítónéni (ott ilyen multifunckionális arcok vannak) egyből megismert, sőt rá is kérdezett, hogy “mi van, visszahúzza a szívük?” Eleinte nem értettem a többes számot, de aztán megláttam egy másik lányt, aki kábé szintén akkor járt oda, arcról ismertem, de soha nem beszélgettünk. Nosza, megindultam a tanári felé, de üres volt, ellenben az udvaron nagy zenebona zajlott. Mondta is a takkerportás, hogy menjek az udvarra, biztos ott a tanárnő.

Mint később kiderült, az udvaron valami Erkel-ünnepség zajlott, érkezésemkor éppen az Operaházi borlovagok tartottak előadást Erkel munkásságából szemezgetve. Ott volt kicsi-nagy, vártam egy pár percet, de eléggé túlkorosnak éreztem magam, a tanárok meg elől ültek, gondoltam addig visszamegyek a büfébe és eszem egy békebeli hamburgert, rengeteget toltuk régen Omlaash-al. Ám ezen a ponton derült ki, hogy sokat fiatalodtam az elmúlt pár órában, hiszen feltartóztatott egy tanárnak látszó, nekem ismeretlennek tűnő egyén, és imígyen szólt hozzám:
-Még nem csöngettek ki, nem lehet elhagyni a helyszínt!
-Ezt értem, én viszont nem vagyok az iskola tanulója.
-Akkor mit keres itt?
-XY tanárnőt.
-Nincs itt!
-Látom.
Ezekután folytattam utam a büfé felé, de nem volt szívem megzavarni a büfésnénit, aki épp a grillező használatát tanulta egy másik takkernénitől. Gondoltam, addig körülnézek. Kész jesszus, a 98-99es hosszúfocik képei még mindig kint vannak, felismertem egy csomó osztály-évfolyam és egyéb társamat, tiszta időutazás volt. Sok kölyökképű hülye hetedikes, akik azt hitték, nekik áll a világ:) Utána tettem egy kanyart a tablóképünk felé, még mindig ronda, ellenben a rajta lévő emberek (már amelyikkel tartom a kapcsolatot) semmit nem változtak. Néhány frizuraváltás, de ezen kívül senki nem tűnik egy perccel öregebbnek sem, mint azon a képen. Ez megnyugtató, mert az utóbbi időben annyit tanulok, hogy legalább negyvennek érzem magam, és meg voltam róla győződve, hogy annyinak is látszom.

Végül megkaptam a kölcsönkönyvet (nem azt, egy másikat), és távoztam.

Ennyi volt a blog mára, zárul birge blogtára.

birgebarát verzió

Reklámok