Az életem alapvetően szép, és el vagyok kényeztetve, akár egy királylány.

Nemtávirat augusztusra vett ki szabadságot, hogy egy pár napra el tudjunk menni nyaralni. Tervezgettük is, hogy merre, meg hogyan, aztán kivett még két napot, mert mostanában nagyon fáradt, és ráfér a pihenés. A kisszabadság előtti délután rámtelefonált, hogy van-e kedvem kirándulni egy kicsit. Naná, hogy van, hova? Az titok: csomagoljak.

Előre szeretném leszögezni, hogy marhára nem egyszerű úgy csomagolni, hogy az embernek fogalma nincs, hova megy, hol fog aludni, mit fog csinálni, stb., de én ügyi voltam és megoldottam a problémát. Másnap reggel hajnalban fel lettem verve legszebb álmomból, és az uticél teljes titokban tartásával elindultunk. Esztergomba. Béreltünk bringát, és várt ránk a város!

Mit néz meg először az ember Esztergomban? Naná, hogy a Bazilikát. Itt jöttem rá, hogy aki azt mondja, biciklizni nem lehet elfelejteni, az borzasztóan el van tévedve. Merthogy felpattantunk a drótszamarakra, és csalinkáztunk össze vissza az egysávos utcában. Először is a váltója teljesen más volt, mint az enyém otthon, és eltartott egy darabig, mire kitapasztaltuk egymást. Aztán én született wekerleiként mindig is az úttest közepén szoktam menni, nemtávirat viszont már esett már néhány hatalmasat korábban, ezért nem akart a kocsik között kísérletezni, ráadásul mindig félreváltott és leesett a lánca. Bónuszként a sík terep mindössze öt percig tartott, onnantól nekünk a kiismeretlen bicajokkal a meredek macskaköves utcával kellett megküzdenünk, amíg rá nem jöttünk, hogy a Bazilika teljesen más irányban van – és oda lépcsők vezetnek. Szóval pihenésképp felcipeltük a járgányokat.

De tény, hogy érdemes volt felmászni a kupola legtetejébe, részint a kilátásért (rengeteg fotó várható ha végre megtalálom a fényképezőgépkábelt), részint pedig azért, mert nemtáviratnak tériszonya van, és borzasztó mókásan tud viselkedni magas helyeken. Mentségére legyen mondva, hogy ennek ellenére mindig felmászik velem.

Ezután persze átbringáztunk a szomszéd országba, és a sok fórumozó által ajánlott Casablanca étteremben alaposan bezabáltunk sztrapacskából – bár ha nagyon őszinte akarok lenni, én ettem már finomabbat is, de a célnak abszolút megfelelt, alaposan jóllaktunk (pedig én csak kisadagot ettem).

És persze a nagy tekergés közben alaposan traktorosra égtem.

Délután, szintén pihenésképp bejártuk keresztül-kasul a várost, megtaláltuk a rendes autóutat a Bazilikához (ekkor már gyalog), vártunk sokat, de nem világították ki alkonyatkor, aztán még sétáltunk, aztán már nagyon ettek a szúnyogok és visszamentünk a szállásra aludni.

Másnapra ismét pihenés volt előirányozva: kimentünk a strandra, és legalább három órán keresztül pancsikáltunk és süttettük a hasunkat, sőt, még vattacukrot is vettünk! Aztán nem bírtuk már többet a pihengetést, összecuccoltunk és áthajókáztunk Visegrádra. Sajna a hajó teljesen tele volt, és mint a BKVn, itt is kifogtuk a legrosszabb társaságot, de a táj szép volt, úgyhogy nem panaszkodom. Utána pihenésképp felmásztunk a Fellegvárba, kétnapi cuccunkkal (ezt mondjuk nemtávirat cipelte, szóval egy szavam sem lehet), lehetőleg nem a hagyományos turistaútvonalon, hanem árkon-bokron keresztül, mert úgy a pihentető. Felértünk, örömködtünk (persze a vár már zárva volt, így csak a fal mellől tekingettünk lefelé), eleredt az eső, lejöttünk. Megvacsoráztunk egy étteremben, lekéstük az utolsó pesti buszt, Szentendrén keresztül éjfélre haza is értünk.

Nagyon jó volt az egész, lesznek majd képek is, tényleg igazán szerencsés vagyok, hogy a pasim csak úgy felpakol és elvisz néha. Az egyetlen hibája a dolognak, hogy bár nem költekeztünk sehol (egyszer voltunk strandon, meg egyszer ettünk pár gombóc fagyit, de tényleg ennyi volt a luxus) annyi pénz elment az egészre, hogy valószínűleg már szó sem lehet rendes nyaralásról:(

Advertisements