Szóval az egész úgy kezdődött, hogy már megint céges buliba csöppentem, ezúttal tejfakasztó (avagy tejmegtartó) party néven. Iszogattunk, biliárdoztunk, jól éreztük magunkat, s eljött a pont, amikor el kellett bizony indulni hazafelé, a messzi harmadik kerületből. Már ez is kihívások elé állítja az éjjeli baglyokat – pardon, birgéket – de bónuszban a hó is szakadt, amit úgy hoztak a kedves kollégák a tudomásomra, hogy amikor kiléptem a vendéglátó egység ajtaján, a nyakamba vágódott egy hideg hógolyó. Ebben a szellemben indultam, vagy inkább botladoztam el a buszmegállóig, ahol nagy szerencsémre épp befutott az éjszakai, épp csak egy kicsit kellett futni utána. A Nyugatinál azonban nem volt ilyen mázli, ott az orrom előtt ment el minden, úgyhogy a szakadó hóesésben – amit immár a cipőmön belül is értékelhettem – elcaplattam a Deákig, és ott megint futottam egy kicsit a másik éjszakaiig. Könyv az mindig van nálam, úgyhogy bele is merültem, ezzel elérve, hogy továbbmenjek a busszal, mint feltétlenül muszáj, úgyhogy még egy kicsit caplattam visszafelé, miközben lefagyott ujjaimmal már hívtam is a taxit, és majd’ elsírtam magam, amikor a diszpécser azt mondta, hogy még legalább 15-20 perc, mire ideér az autó. Egyetlen mázlim volt, hogy a sarkon van egy éjjel is nyitva tartó gyorsétterem, így amíg vártam a kocsit (ami egyébként simán elment mellettem, mert én a diszpécsernek azt mondtam, hogy a sarki hóembert keresse, a taxis meg vagy száz méterrel arrébb kutakodott utánam és a hóesésben nem vettük észre egymást) addig egy forró csokin melengettem ujjaimat, hogy legalább fizetni tudjak majd. Nagy fagyoskodásomban el is felejtettem a törzsutas kártyámat, úgyhogy még ráadásul többet is fizettem:(

Ennyi volt a kalandos éjszaka. De persze nem lennék én, ha a másnap nem lett volna legalább annyira kalandos. Hajnalban, amikor hazaértem és ledobáltam a ruháimat, némiképp gyanús volt, hogy a zoknim földet érve azt mondja: placcs, de ekkor még bíztam benne, hogy a cipő megszárad reggelig. Sajnos nem így történt, úgyhogy lemondtam a délelőtti programomat, és abban a boldog tudatban, hogy csak háromra kell a Sziklakórházba mennem, megreggeliztem és visszabújtam az ágyba. Alig tíz perc telt el, amikor csörgött a telefon, és a túlvégen nem túl boldog főnököm érdeklődött, hogy ugyan hol vagyok, mert hogy mégiscsak én lennék a délelőttös, megint elnéztem a beosztást. Ilyen gyorsan is rég öltöztem. Lábbeliként jobb híján a bakancsomba ugrottam bele, aminek csupán az az egy szépséghibája, hogy kábé három éve nem volt rajtam, és akkor is sárosan tettem el, úgyhogy mostanra olyan rugalmas, mint egy gipszcsizma, én meg nőiesen tipegek benne, akár egy tank.

De valahogy túléltem ezt a napot is.

Ugye, hogy nincs benne semmi izgis?

Advertisements