Úgy döntöttünk a múlt héten, felkerekedünk, s meg sem állunk Pécs városáig: ránk fér némi menekülés a télből meg a mókuskerékből, különösen a vizsgaidőszakból, meg aztán nemtávirat már régóta ígérgeti ott élő barátjának, hogy meglátogatjuk. Nosza, ügyes birge foglalt olcsó szállást, levizsgázott, és usgyi, másnap hajnalban már indultunk is. A MÁVos kasszás szerencsés tévedésének köszönhetően kicsit olcsóbb volt a lefeléút is (mi nagyon becsületesek szoktunk lenni, de azt már csak a vonaton vettük észre, hogy rosszul adott vissza), úgyhogy igazán büszke voltam magunkra: lám-lám, nem kell egy vagyon a nyaraláshoz!

Érkezésünkkor csodásan sütött a nap, kabát sem kellett, így a megérkezés örömére meg sem álltunk a híres tévétoronyig, ami azért egy kicsit kiszúrás, mert nem az a baj, hogy magasan van, hanem hogy az ösvény legalább háromszor annyit tekereg, mint amennyire szükséges, úgyhogy a végére már én is meguntam, és az utolsó pár kanyart levágva toronyiránt mentünk fel a hegytetőre. Ez elég nagyképűen hangzik, de sajnos hamar rá kellett jönnöm, hogy testem igencsak elszokott az edzéstől, és a meredektől úgy kalapált a szívem, mintha megunta volna bordáim börtönét, és most a saját lábán (?) kívánna megállni. Mire odaértünk, már kezdett hűvösödni az idő, szóval piszok gyorsan körülnéztünk a kilátóból, és már iramodtunk is vissza nyílegyenesen, nehogy az erdőben érjen a sötét. Mondjuk a zállatkertet még megnéztem volna, de  zárva volt, szóval úgy döntöttünk, szombatra is kell hagyni programot. Este még eltekeregtünk a városban, bár már fáztam, ezért egy szimpatikus kávézót kerestünk, ahol forró csokit is adnak, rábukkantunk egy teázóra, ahol forró csokit is adnak, de nem akármilyet!

Akkor most jöjjék egy kitérő birge és a forró csoki kapcsolatáról. A forró csokiról nekem évekig az a képzetem volt, hogy nem más, mint olvasztott csokoládé egy kicsit felhigítva, de bárhol kóstoltam, mindenhol forró kakaót, vagy legalábbis arra hajazó valamit adtak. Mivel én már kiskoromban is utáltam a meleg kakaót, ezért érthetően ezek a fajta forró csokik nem nyerték el tetszésemet, plusz messze nem voltak olyan krémesek, mint ahogy képzeltem. Hosszú évekre feladtam a kísérletezést, aztán tavaly télen nemtávirat vezetett be a finom forró csokik világába, azóta viszont szeretem.

Visszatérve a teázóra, és a forró csokijára: ilyet még nem ittam. Kihozták a meleg tejet, és mellette egy pálcikára volt felszúrva egy hatalmas kocka csokoládé, amit a tejben elkeverve megkapta az ember az isteni nedűt. Mivel nyaralunk – gondoltuk – kényelmesen rágcsáltuk mellé a teasütiket és a pestos pirítósokat nagy tételben, míg végül pocakunk megtelt, és már csak egy kis felvágottat meg zsemlét meg üdítőt meg cukorkát kellett hazafelé venni a boltban, hogy nemtávirat is kibírja reggelig. (Inkább ruháztatnám a drágát, csak etetni ne kelljen. Ha gyerekünk is lenne, bankhitelt kéne felvennünk a táplálásra.)

Hungarian National Theatre in Pécs

Image via Wikipedia

Másnap kultúrális tevékenységet végeztünk, azaz sorra jártuk a leghíresebb nevezetességeket, bár a téli döglött szezon illetve nagyra nőtt gyerekem miatt sok helyre nem jutottunk be, például némelyik dzsámizé zárva volt, a múzeumok pedig valamiért eleve tiltólistán szerepeltek. De sétáltunk sokat, ebédeltünk nagyon finomat egy meglehetősen drága helyen, meg voltunk cukrászdában desszertezni, aztán aludtunk sötétedésig, akkor pedig elindultunk az éjszakába szórakozást keresni. Nagy ügyesen megtaláltuk az egyetemet bízva az egyetemi kocsmákban, de én ennyire kihalt környéket csak zombifilmekben láttam, alig találkoztunk élő emberrel. Értem én, hogy hétvégére hazamennek a diákok, de _mindenki_? Senki nem marad bulizni? Egyáltalán hova járnak hétköznap – hiszen egyáltalán nem láttunk szeszesitalt is felszolgáló vendéglátóipari egységet? Úgyhogy végül a sufni nevű hely mellett döntöttünk, ami olyan, mint a mélypont budapesten, csak olyanabb, nincs két egyforma szék, de emberi áron adják a koktélt, meg van literes sörük, meg zsírosdeszkájuk, meg nachot is adnak, szóval képzelhetitek, mit összespóroltunk már megint. Hazafelé – hála birge fantasztikus whitefülének – még rockerbulit is találtunk egy pincehelyiségben, elég korán volt még, de a zene szólt, sört is adtak, és lézengtek is lent néhányan, valami szalagavató buli maradványaiból: kisestélyiben, és beléptünkkor duplájára ugrott az átlagéletkor.

Tankcsapdától zúgó fejjel ébredtünk másnap, és szomorúan csomagoltunk, nem csak mert el kellett hagyni a szállást, de az is boldogtalanná tette a birgét, hogy az ablakon kinézve alaposan hidegnek tűnt az idő. Nem is csalódtam nagyot: tényleg fogvacogtató klíma következett be, csottózni kellett az álletkert-projectet, maradt tehát helyette városi tekergőzés, a Kultúrközért nevű ószeres felfedezése, Dire Straits és Karády Katalin lemezek vásárlása (igaz, lemezjátszónk nincs, pontosabban van, de nincs benne tű, de addig is nézegethetjük), meg aztán felszedtük nemtáviratbarátot is, aki megígérte, hogy kedvenc helyére, az István pincébe visz minket ebédelni. Gondoltuk, ez olyan kellemes borozós hely lehet, ahol enni is adtak, hát ehhez képest alapos volt a kultúrsokk, ez ugyanis a helyi _törzsközönség_ frekventált helye volt. Menüt nem adtak, a néni szorgalmasan hadarta a kínálatot:

babgulyás, fokhagymás szelet, sajtos szelet, menü…. Nagy óvatoskodva kértem egy sajtos szeletet, remélve, hogy nem teljesen reménytelen a dolog, majd kis híján szívrohamot kaptam, amikor kihozták a közepesen mócsingos valamime leborítva egy félbevágott lapkasajttal, menzarizzsel körítve. “Hja, a fehér húst itt nem ismerik” – mondta nemtáviratbarát olyan büszkén, mintha ez erénye lenne egy étteremnek – “itt csak disznó van”. Pont ez hiányzott az én finnyásságomnak. Meg az azonosíthatatlan barna foltok a pohár alján, amik a kóla elfogyasztása után maradtak benne. De az igazi horror akkor következett, amikor minden kísérlet ellenére mégiscsak el kellett látogatni abba a bizonyos helyiségbe: nem tudtam, hogy a kulcsot a pultnál kell kérni, ezért nagy bátran nyitottam volna be, de fennakadtam az ajtón. Mire visszafordultam, egy helyi, közepesen roncs törzsvendég már hozta is a nyitószerkezetet – “várjon csak kisasszony, ezt elfelejtette!” felkiáltással, majd még távozóban hallottam, ahogy többen is felajánlották segítségüket, mintha egyedül nem tudnék pis… könnyíteni magamon. Be is zártam alaposan az ajtót, és megfogadtam, hogy a fiúk nélkül többet egy tapodtat sem mozdulok az asztalunktól. Szóval ez a pince igazi, helyi szociotrip volt, méltó büntetés azután, hogy – mint nemtávirathavertól megtudtuk – sznob panzióban laktunk, és sznob étteremben étkeztünk korábban, pfuj. (Természetesen berzenkedésem enyhe túlzás, nemtávirathaver _amúgy_ halál jófej, máskor is szívesen, csak ha lehet, nem ott).

Megtapasztaltunk tehát hideget-meleget, a sznobizmust és a hajléktalanok helyi életét is, igazi nyaralás volt a javából.. és akkor még nem is meséltem a szálláson lakó tündéri vizsláról, aki méreteiről megfeledkezve úgy bújt minden vendéghez, mint valami kis öleb, ezzel majd’ feldöntve az érkezőket:)

Advertisements