Valahogy a mai reggel olyan szürreálisnak tűnt.

Az  egész azzal kezdődött, amikor rájöttem, hogy a pasim több időt töltött a fürdőszobában sminkeléssel, mint én. No nem mintha meglangyult volna, de a tegnapi edzés nyomán oly csinos monoklik díszelegtek a két szeme körül, amit valahogy nem akarózott neki felvállalni az iskolában. Megnyugtatott a tény, hogy szemmel láthatólag nem zsonglőre a korrektornak és az alapozónak, valamint a szemceruzámhoz sem nyúlt, szóval szemmel láthatólag nincs komolyabb tapasztalata e témában.*

Ezután elindultam a munkába, és lerobbant velem a metró. Majd a Nyugatihoz érve a busz is. Pedig arra még felszállni sem volt alkalmam. Majd mindezekután egy nagyon-nagyon régi pasim édesanyja állt mellettem a buszon, bár nem vagyok benne biztos, hogy ő felismert engem.

Beérve pedig engem, a mindenkor boldog és jókedvű kislányt, aki minden tavasszal** boldogan ugrabugrál fel s alá, szóval engem letaglózott a melankólia és rosszkedv, mintha csak zuhogna odakint az eső. Mentségemre legyen mondva, hogy munkahelyemen egy naaaagy fekete recepciós pult mögött ülök, az ablak pedig a hátamnak megette van, így a napsütésből vajmi keveset van alkalmam észrevenni.

*Mondjuk én már régóta tanulom az arcmestéts fortyélyait, mégsem tudok tisztességes sminket összedobni. Szóval mégis gyanús.

**Feltűnt már valakinek, hogy idén tavasszal megszaporodtak a szép szemű, vonzó kisugárzású pasik az utcákon? Nem tudom, hol voltak eddig, de most határozottan érezni némi tesztoszteront a levegőben. Még a Sziklakórházban is, pedig az olyan mint a börtön ablaka: soha nem süt be a nap.

Reklámok