Anyámnak volt egy csomag nénis franciakártyája, na nem _olyan_, hanem pinup-lányok voltak rajta több kevesebb ruhában. Minimum fürdőruhában. Mivel kártyázni később tanultam meg, mint kincskeresni (szüleim kutakodásnak tartották, és meglehetősen ellenezték, pedig annyi kincs volt nálunk!), ezért az ifjan meglelt nénis paklival eleinte csak szépségversenyt játszottam.

Szóval a pinup vonal nem újsütetű szerelem nálam, csak nőiességemnek nem hágtam még arra a fokára, hogy ennek megfelelően öltözzek. Bár már van egy-két pörgős szoknyám:)*

Ezt csak azért meséltem el, hogy ne nézzetek totál hülyének, amikor azt mondom, hogy egy ilyen ruháért még én is elgondolkodnék a férjhez menésen. Pedig ez még nem is annyira olyan.

Ez a férjhez-menés dolog meg mostanában kitört rajtam, nemtávirattal már tök ügyesen megszerveztük az esküvőnket, és tényleg jó buli lenne, de feleség nem akarok lenni, csak a buli része érdekel. Mint minden nőnemű lény, én is igencsak álmodozom róla, de valahogy úgy kéne megoldani, hogy másnap reggelre elmúlik. Asszem inkább bízom benne, hogy a pasi továbbra sem szokik rá a lánykérésre.

(egyedül vagyok itthon, rámjött a grafománia, tele van velem a twitter meg a facebook.)

*Ruházkodásban valahogy nekem a századforduló, a 20as-30as, meg az 50es-60as-70es évek a szívem csücske. Közben meg hülyét kapok, ha szoknyát kell húznom, magassarkúban meg nem tudok járni. Na, ez a paradoxon.