Fenti címet a Quimbytől kölcsönöztem, de maximálisan igaz rám jelenleg.

Elég pörgős állatfajta vagyok, és ezt valahogy elvárom azoktól is, akik velem együtt élnek. Különös tekintettel a saját testemre. Éppen ezért, ha finoman jelzi fáradtságát, észre sem veszem, ennek következtében időnként elég brutál jelzéseket kapok:)

Megint hetek óta nem volt szabadidőm, a most szombat viszont olyan volt, mint egy álom: fél egyig döglöttem az ágyban, utána takarítgattam egy picit, este pedig buliztam:) Szóval mint bármelyik átlagos ember. Ma pedig elmotoroztam a vecsési bevásárlóközpontba bevásárolni. Szeretném hangsúlyozni, hogy fáradtnak éreztem magam, ezért ittam egy kávét.

A tájékozódóképességem nem az erősségem, de azért ismerős helyekről általában hazatalálok… a bevásárlóközpontból kifelé viszont elnéztem egy sávot, és hopp, már az autópályán is voltam. Százas tábla, Szolnok csak 75 km, gondoltam nem baj, motorozunk egyet, milyen jó, hogy tegnap tankoltam! Egyedül a táskámban lévő romlandó kaja sorsa aggasztott egy picit, de végülis megtaláltam a vecsési lehajtót. Megyek szépen a főúton, tippjeim szerint Budapest felé, de mindenhova csak Gyál volt kiírva. Sebaj, ott még úgysem jártam.

Nagy nehezen visszataláltam a városba, és már kezdtem büszke lenni magamra, hogy hazaértem, de a nagy lelkesedésben túlmentem egy emeletet, és nem értettem, miért nem nyílik az ajtó. És így tovább, és így tovább… azt hiszem, a ma esti bulit rövidre fogom, és meginterjúvolom főnökeimet, hogy mehetnék szabira a közeljövőben…