Címkék

, , , , , ,

Tudom, már megint az egerek, de ezt nem lehet blog nélkül hagyni! A kistigris is cuki volt, amit pár napja tettem a blogra, de tegnap sikerült úgy kivenni a terráriumból az egyik kisegeret, hogy nem ébredt fel, hanem tovább aludt hanyatt fekve, égnek álló lábakkal a kezemben… hát én teljesen elolvadtam.

Amúgy már teljesen szőrösek, marha gyorsak, még mindig vakok, és kezdenek egérszerűen viselkedni: tegnap este már megpróbáltak hátsó lábra állni, de egyelőre még akadnak problémák az egyensúly-ügyben:) Viszont nem hisztiznek, ha kézbe veszem őket. Ami nagy szó, figyelembe véve, hogy a nagyok még mindig nem tűrik a taperolást.

Bobek amúgy egészen elbűvölő anya, ha kajáról van szó, semmi nem szent. Az egy dolog, hogy keresztülvágtat a kölykökön ha ennivaló van a láthatáron, de tegnap amikor evett, a kicsi is megkóstolta volna a falatot (de legalábbis szagolgatta), akkor az anyja nemes egyszerűséggel feljebb emelte, ahol nem éri el. Cuki, nem?

De hogy meséljek másról is: a picik vakságáról és gyorsaságáról jutott eszembe a sztori, ami nem olyan nagyon rég történt velem, tán még tavasszal. Magas sarkú valamiben voltam, ami ugye a birge járóképességét erősen korlátozza, és a Ferenc körúti aluljáróban egy vak ember megkérdezte, hogy merre kell menni az iparművészeti felé. Mondtam neki, hogy no problem, szívesen elkísérem. Belémkarolt, én meg olyan tempót választottam, ami mindkettőnknek megfelel… hittem én. Olyan sebességel ment, hogy húzott maga után, mert nem tudtam vele lépést tartani!

Tavaly meglátogattuk a láthatatlan kiállítást (régóta készültem már) és logikus módon kézenfogva sétáltunk végig. Ez nem volt nagy kunszt, gyakorlatilag az egész csoport fogta egymást, mindenki megszeppent a sötéttől. Az egyik teremben sok érdekes taperolnivaló volt, és nemtávirattal elvesztettük egymást, de ennek nem adtunk hangot, hiszen mindkettőnket lefoglalta a kiállítás, tényleg izgis volt (én személy szerint szeretem is a kukksötétet). És ekkor odalépett hozzám a vak tárlatvezető, közölte, hogy tudja, mi hiányzik nekem, majd megfogta a kezem, mindenféle tapogatózás nélkül elvezetett a terem másik végébe, és rátette a kezem nemtávirat arcára. Akkor ez teljesen lenyűgözött.

Azóta mondjuk vezettem már néhány töksötét túrát a Sziklakórházban, és megtanultam, hogy ha az ember elég időt tölt a tárlaton, simán tájékozódik látás nélkül is. Mondjuk embereket még nem találnék meg, max viaszfigurákat:)