Avagy első motorostúrám története.

Szombaton kora hajnalban hőseink közepes anyázások közepette próbálnak kétnapnyi cuccot felpókozni három szerencsétlen motorra.
Nagy nehezen elindultunk, aztán megérkeztünk a találkozási pontra és vártunk… és vártunk és vártunk.. és kezdett gyanús lenni, hogy a többiek sehol. Röpke telefon után kiderült, hogy az egyik lány motorja a Nyugatiban elfáradt, lefeküdt aludni, de nem nagy a baj, Babu ép, a motor meg mindjárt felkel. Egyébként zseniális volt a lány, úgy fűzte fel a motort a két Demszky-bunkóra, hogy három pasinak kellett leemelnie, de sajnos nem fényképezték le.

Vártunk tovább. Még mindig. Még mindig. Újabb telefon, ekkor kiderült, hogy egy másik lány táskája eltűnt, utána pedig maga a lányzó is köddé vált. Lelki szemeim előtt lejátszódott, hogy az érintett puttony a Körúton elszáll a fenébe, ez idáig érthető is, de hogy lehetett egy komplett motoros csajt elveszteni?

Nagy nehezen befutottak, elindultunk, nem sokkal később az egyik főszereplő egy hirtelen fékezésnél nem igazán tudott megállni mögöttem, ezért kipróbálta, tud-e vészfékezni az útpadkára leszórt murván. Az eredmény egy csukafejes lett az út menti árokba, melyet utólag mindannyian tízpontosra értékeltünk. Állítólag vállal tompította, de ezt senki nem látta. Nagyobb baj szerencsére nem lett, momentán tipikus kisgyereknek néz ki: kegyetlenül le van horzsolva a térde (viszont tán megtanulja, mire való a térdvédő). Én pedig kipipálhattam egy újabb motoros parát: a „végignézni, ahogy egy hozzánk közel álló személy fejest ugrik az út menti árokba” címűt. Ha már motoros paráknál tartunk, szemeztem még egy sort a bukósisak plexijének belső oldalán csücsülő darázzsal is, de egy ügyes mozdulattal kitessékeltem.

Egészen hihetetlen, de ezek után mindenki egyben, és többé-kevésbé épségben megérkezett Soltvadkertre!

Egy hétvégébe sikerült belesűríteni egy egész nyaralás: motoroztunk, úszkáltunk, strandoltunk, ettünk palacsintát sültkrumplival, megkóstoltuk a hazai HP52 pálinkát, sörözgettünk.. és estére még fesztivál is jutott, ugyanis kiderült, hogy a tóparton minden évben tartanak egy Rockabilly-fesztivált – éppen akkor, amikor mi ott járunk:D

Ezután sok esemény nem történt, veszekedtünk még egy kicsit a büfés pasival, aki nem adott reggelit, de nehezményezte, hogy az ott vásárolt kávé mellé máshonnan beszerzett ennivalót fogyasztunk, majd beszélgettünk jókat, felcihelődtünk, és elindultunk – a tervezett Makó helyett haza Budapestre, mert nem sok értelme lett volna rohamtempóban ekkora távot (Soltvadkert-Makó-Budapest) lenyomni.
Persze a mókás helyzetekből azért a hazaútra is jutott: az egyik endurós srác úgy érezte, az út menti “terep” épp alkalmas arra, hogy végre neki is szimpatikus úton menjen, így rögvest fel is ugratott a padkára, és a csoport 90 km/órás átlagtempóját itt is kiválóan hozta. Csak a hátsó dobozáról feledkezett meg, ami egy huppanónál búcsút intett neki, pattogott egy sort az út mentén (erősen szuggeráltam, nehogy elém pattanjon), majd egy idő után lemaradt. A srácot meg úgy kellett értesíteni, hogy a kétnapi cucca az út szélén hever…

Így telt az első kétnapos motorostúránk.

Technikai rész azoknak, akit érdekel:

Kaptam tanácsokat a Wolfie használatára vonatkozólag, konkrétan kiderült, hogy a kétüteműeket pörgetni kell, mint az istennyila, egyszóval én egészen eddig rosszul használtam, mert én akkor váltok, amikor a motor hangján úgy hallom, ideje. Nos, az okosok szerint ez átlagosan 2000-el a kívánt fordulatszám alatt történik.
Szóval hazafelé kísérleteztem ezzel is, de az okosok kaján vigyorából ítélve direkt mondták nekem azt a pontot, ahol a drágán nyit a power-szelep: olyankor a motornak eszébe jut, hogy meg kéne indulni, és az előttem haladók iszonyatos tempóban kezdenek közeledni. Ha ez nem attól van, hogy tolatnak, akkor alighanem csinos kis kihasználatlan kraft van még ebben a dögöcskében:)
Van még mit tanulni:)