Nem szokásom álmokat postolni, de ez most kivétel lesz.

Elöljáróban annyit, hogy én mindig is tudtam magamról, hogy stresszhelyzetekben jobban teljesítek (mármint rövidtávon… a hosszú távú stressztől csak szimplán beteg leszek), de titokban mindig is vágytam arra, hogy megtudjam, mi történne velem, ha katasztrófahelyzetbe kerülnék (természeti katasztrófa, háború, bármi). Hát most megtudtam. Ami másnak rémálom lett volna, azon én nagyon jól szórakoztam:)

Az álom eleje tényleg rémálom-jellegű, kész horror, voltak benne hullák is, szóval ezt a részt hanyagolnám. Kezdjük onnan, hogy nagyszüleim kacsalábon forgó házában vagyok a Balaton partján, és a kacsalábon forgás most nem átvitt értelem, hanem tényleg volt valami mechanika a házban, amitől az meg tudott fordulni a tengelye körül. Nem tudom, ennek mi értelme, de nagypapám a való életben is nagy kütyü-fan, több számítógépe van, mint a NASAnak, szóval meg sem lepődtem ezen a fajta fejlesztésen.

Szóval az álomban náluk voltunk, és a beszélgetés közepette előkerült régi kedvenc háziállatunk, akikre ők vigyáztak, mert nálunk nem lehet állatot tartani. Ez az állat eleinte a plüssverziója volt a sárkánynak az Így neveld a sárkányodat című filmből, később kicsi fehér kutyává manifesztálódott – ilyenek az álmok, ne is kérdezzétek.

Szóval a lényeg az, hogy miután megállapítottuk, hogy a sárkány/kutya nem is nőtt olyan nagyra, elhatároztuk, hogy mégis hazavisszük, elfér a lakásban, így hát épp indultunk volna haza, de persze nagyapám meg akarta mutatni a kacsalábon forgást, és elirányította a házat, hogy a bejárati ajtó a kapu felé álljon. Ne kelljen annyit sétálnunk:)
Azám, de valami malőr történt, így a ház szép elforgás helyett az élére állt, a nagymamám a korlátra esett, fölötte az öcsém kapaszkodott valamibe, legfelül pedig én lógtam valami másik korlátféleségről, de szerencsére senkinek nem esett baja, a tárgyak nem szabadultak el a lakásban (?) csak picit megütöttük magunkat. Még büszke is voltam, mert egy nagyon szép tornagyakorlattal ugrottam le a korlátról.
Elindultunk hát hazafelé nemtávirattal, de ekkor jutott eszünkbe, hogy a kutyu ott maradt, meg a cuccaim meg a papucsom és így mégsem mehetek haza, se pénz, se személyi… szóval visszamentünk nagyiékhoz, akiknek ekkor már vízszintesen állt a háza, csak hát félig a Balatonban, ezért folyt befele a víz.

Következő kép (nem tudom, ez hogy jött) hogy az egész ház belecsúszott a vízbe és mind ott vagyunk benne, de szerencsére (még) nem merült el, csak süllyedt, és ez már nem a Balaton, hanem a Duna, és kezdenénk kétségbe esni. Ám ekkor történik, hogy beindul valami, alighanem a forgató-szerkezet, csakhogy a víz alatt van, és iszonyatos tempóval hajtja előre a házat, előttünk hajók meg minden. Ekkor előrerohanok, hogy leállítsam, de annyira high-tech a cucc, hogy a vezérlője egy Samsung okostelefon, ami rá van dokkolva a műszerfalra, amúgy csak három kis mutató van még ott. Üvöltök a nagyapámnak, hogy azonnal jöjjön ide és állítsa le, én meg rohanok megnézni, hogy mindenki jól van-e. A szekrényben szerencsére találok egy mentőmellényt, ezt a nagyimnak adom, mert nem tud úszni, én meg az ablaknál figyelem a vízszintet, és mondom az embereknek (ekkor már elég sokan vagyunk és a ház eleje tiszta hajó, padokkal meg minden), hogy ha elkezdünk istenigazából süllyedni, akkor ki kell nyitni az ablakokat és lesz ami lesz alapon ki kell úszni, mert utána csak szép lassan megfulladunk a házban.

Ekkor már Budapestig sodort a Duna, és kiderült, hogy valami hatalmas árhullámot fogtunk ki amire senki nem volt felkészülve, hatalmas dolgokat sodort a víz, markológépeket meg ilyesmiket, és mindenen emberek csüngtek, akik nem vették észre idejében, hogy mi következik. Ekkorra nagypapám már kitapasztalta, hogy lehet a forgató berendezés segítségével lassan, óvatosan irányítani a hajóházat, de volt azért néhány necces helyzet, amikor majdnem nekimentünk nagy fémdolgoknak, amik fájtak volna. Végül óvatosan sikerült odakormányozni a rakparthoz (a felsőhöz, mert az alsót teljesen elöntötte a víz), és kikötöttünk, kiugráltunk a ház ablakain, és mindenki tapsolt meg örült nekünk, és mi is ölelgettük egymást a filmekben. Ekkor odajött valami újságszerkesztő-féleség a kollégámhoz aki mellettem ácsorgott, és közölte vele, hogy örül az örömünknek, de most már menjen fényképezni, mert kevés kép készült erről a katasztrófáról… Ő meg örömmel elrohant.

Én még vissza akartam mászni a házba hogy a szobákban megkeressem a kutyát, de ekkor felébredtem.

Reklámok