Címkék

, ,

Szóvalhogy eltűnés.

Most egy kicsit Ádámnál meg Évánál kell kezdenem, eltűnésem ugyanis köthető egy olyan dologhoz, ami blogtéma.

Egészen ifjonc korom óta hat-hét lovat ülök meg egy fenékkel, a hortobágyi csikósok amatőr kezdők hozzám képest. Eleinte csak szakköröket gyűjtöttem, aztán képzéseket, „felnőttkoromra” meg munkákat. Kb. 2008 óta dolgozom szinkronban három helyen, emellett két évig még egyetemre is jártam.
Nekem tök természetes volt, hogy éjjel-nappal pörgök, mint a búgócsiga, nekem az volt a normális, ha éjfél után kerülök ágyba, ha mindig rohanok, ha soha nincs egy szabad percem sem. Ha véletlenül pihentem, akkor is legtöbbször mardosott a lelkiismeret, tudván: most éppen tanulnom/dolgoznom/mást csinálnom kéne.

Tavaly azt mondta a szervezetem: most már elég legyen! Olyan stresszbetegségeket kezdett előadni, amiket topmenedzserek szoktak 35-40 éves korban beszerezni. Felfüggesztettem (átmenetileg) a Mozizónát, jártam orvostól dokiig, elköltöttem rájuk egy rakat pénzt, ígértek mindenféle kacifántos terápiákat, holtig tartó gyógyszerszedést, úgyhogy inkább valami alternatív megoldást kerestem.

Újabb kitérő, ezúttal az alternatívák felé.
Fiatal és bohó kamaszkoromban engem is elkapott az ezo-láz, kipróbáltunk minden hülyeséget, némelyiknek talán volt értelme, mások meg csinos parasztvakítások voltak, de hát mikor legyen hülye az ember, ha nem tizenévesen?
Éppen ezért mostanában inkább kritikusan állok az ilyenekhez, és a tényleg „bevált” dolgokra is fancsalgok egy kicsit.

Szóval sok internetoldalt kellett végigböngésznem, mire azt mondtam: egye fene, annyi szépet írnak erről az autogén tréningről, tegyünk egy próbát. Végső soron alig kerül többe, mint egy látogatás a magándokinál, és lehet, hogy egy csomó kellemetlen vizsgálatot megspórol nekem. Ráadásul azt írják, hogy nem ezoizé, nem humbug, hanem egy működő, pszichológusok által kidolgozott relaxációs módszer, ami nem ígér csodákat, meg azonnali megvilágosodást, nem mondja, hogy egy csapásra megváltozik az életem, nekem semmit nem kell tennem, csak annyit állít: ha rendesen gyakorolok, akkor valószínűleg valamennyit javul a helyzet. Szóval megkíméltek a marketingmaszlagtól.

Most nem arról akarok írni, hogy a dolog meglepően hatékony, mert most nem az a lényeg.

Hanem oda akartam kilyukadni e hosszú bevezető után, hogy minden héten ülök 5-8 fiatal, életerős ember társaságában, akik hétről-hétre arra panaszkodnak, hogy túl stresszesek, betegek, ilyen-olyan bajuk van, és nem igazán tudnak összehozni naponta 2×10 percet a gyakorlásra. Az emberek agyondolgozzák magukat, és nincs 2×10 percük magukra!
És nem csak a többiek, én is az élmezőnybe tartozom.

Hát normálisak vagyunk mi, kedves X (Y, Z) generáció? Tényleg ki kell dolgoznunk a belső szerveinket, tényleg bele kell halnunk huszonévesen a stresszbe?
Arról nem is beszélve, hogy a heti szeánsz végeztével, még az elbúcsúzás előtt mindenkinek az az első dolga, hogy visszakapcsolja a telefonját, hogy nem keresték-e a munkahelyéről.

Hát én beelegeltem.
Nemtávirat évek óta tartó lazaság-hadjárata is épp most ért be, szóval itt ülök hetek óta és azon gondolkodom: megéri ez? Szeretem én ennyire a pörgést? Nem lenne jobb csak egy munkahelyen egyfélét csinálni, és esténként meg hétvégenként élni? Úgy értem, úgy igazán. Tudjátok: amikor a motorozás nem csak azt jelenti, hogy bemotorozom a munkahelyemre, és nem csak akkor sétálok, amikor kigyulladt alattam a metró. Amikor összebújok a párommal és filmet nézek (kikapcsolt laptop mellett!), vagy megiszom egy sört a barátaimmal úgy, hogy egyszer sem nézek az órámra.
Egy pár hete így próbálok élni, de…

… Amilyen iróniája van a sorsnak és amilyen mázlija van a birgének, alighanem most van itt a lehetőség a Nagybetűs Karrierre. Ha egy-két évig az összes belső szervemet kidolgoznám, akkor…

Advertisements